Hogyan keltsük életre az észrevétlen hétköznapi környezetet?

(Måns Wadensjö: Szülészet. Ø Kiadó, Budapest, 2022)

Az Ø Kiadó gondozásában és Vekerdy Panni fordításában 2022-ben megjelent kötet nem szokványos olvasmányélményt nyújt nemcsak a műfajt és a narrációt, hanem a témát tekintve is. Ennek a kísérletnek a sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint a kötet hazájában, Svédországban elnyert díjainak sorozata, mint például „a legjobb svéd debütregénynek járó Katapultpriset-díj vagy a […] Carl-Johan Vallgren-díj”. (Erről lásd: Külföldi szerzők a Margón! - Margó Feszt (margofeszt.hu)

„Üdvözöljük a Szülészeti Osztályon!” – olvashatjuk a kötet kezdő oldalán a bejárati ajtón szereplő kiírást az időpontfoglalással és a megindult szüléskor hívandó telefonszámmal. „Isten hozta!” (7.) Amint ez a felütés is jelzi, a kötetben mindvégig izgalmas a valóság és a fikció működésmódja, egymáshoz való viszonya, keveredése. Hiszen a szülészeti osztályra a konyhásfiú pozíciójába érkező, és a látottakat a műszakok sodrásában lejegyző narrátor kapcsolódik az életrajzi értelemben vett szerző biográfiájához: a tizenkilenc éves Wadensjö szülészeten szerzett munkatapasztalatához. Egy zárt, belső világ ennyire apró részleteire és elemeire bontott működésmódjának bemutatása feltehetőleg a fikciós térben sem lehetne hiteles a realitásban gyökerező tapasztalat nélkül. Ezt igazolja a kötet hátlapján olvasható mondat is: „Szülésekről ugyan alig esik szó a műben, több svéd kismama mégis arról számolt be, hogy ez a kisregény jelentette számára a leghasznosabb felkészítő irodalmat.”

A valóság és a fikció keveredését illusztrálja továbbá a szöveg azon része is, melyben a kötet írása megjelenik a regénytérben:

− Mit írogatsz folyton?

− Semmi különöset. Csak jegyzetelek.

− Igazán írhatnál egy könyvet rólunk, akik itt dolgozunk!

Szuper lenne, nem? (21.)

Szintén érdekes megvilágításba helyezi a kérdést, ha a szerző, Måns Wadensjö egyik, a Szülészetről adott interjújában elhangzott mondatát tekintjük a mű megírásáról. Eszerint a szöveg alapját jelentő jegyzeteket a szülészeten írta a kevés üresjárat adta idő alatt; később pedig úgy látta, hogy nem lehet köré fikciót, narratívát teremteni. A kötetben a szöveg mégis fikcióvá, és ha nem is teljesen a klasszikus értelemben, de narratívává rendeződik.

A szöveg rövid fejezetekből és azon belül is rövid részekből tevődik össze, melyeket időnként egy-egy kiírás, szabály vagy teendőlista is megszakít. A narrátor nem tesz mást, mint megfigyel, rögzíti az osztály működésmódját, lejegyzi, ami történik. A fordítás jól érzékelteti azt az alapvetően neutrális elbeszélői hangot, amely a hasonlatok, az érzékletes képek, és a történések mély átélése és átlátása révén időnként mégis szinte költőivé válik. A rövid, kapkodó részek tökéletesen leképezik az osztály különböző műszakainak ritmusát, mindezt pedig kevéssé tudná visszaadni egy terjengősebben hömpölygő leírásokat és kibomlóbb dialógusokat tartalmazó szövegfolyam.

Amikor az összes szendvics elfogyott, az utolsó edényt is kipakoltuk a mosogatógépből, és a konyhapadlót is felmostuk, véget ér az éjszakai műszak. Visszamegyek az öltözőbe, átöltözöm az utcai ruhámba, a piszkosat a szennyesbe dobom, és végigsétálok az alagsori folyosón a főbejárat felé. Kint már világos van. Hazafelé metróra szállok. A többi utas épp munkába igyekszik, vagy, ha hétvége van, egy egészen másféle éjszakai műszakból tart haza. A legtöbben nem is sejtik, hogy a lepedők helye az ablaktól számított negyedik polc közepén van, és hogy a kismama a 16-osban ma üres szendvicset kért, csak sonkával – vaj és zöldség nélkül! És ezt az egészet nem is tudnám megértetni velük. (27.)

[…]

A metró felé igyekezve látom, ahogy a fűről párolgó víz a felkelő nap felé száll, és az orgonabokrok friss hajtásai boldogan remegnek a kora reggeli fényben. (35.)

Ezt a sajátos regénytechnikát vagy műfajt, melyre Lotta Lotass kortárs svéd írónő írásmódja is hatott, maga a szerző a regényforma impresszionista vázlataként nevezte meg: egy olyan formaként, melyből akár terjedelmes regény is válhatna, hiszen nagyobb, jelentősebb témákat is érint. Ehelyett más utat választ a szerző: szűk, zárt helyekkel és kis részletekkel foglalkozik. Darabjaira szedi szét az adott világot, hogy azután azokból a kis részekből egy világ álljon össze, ehhez pedig nincs is szükség mindent átfogó narrációra. (Erről bővebben itt.)

A rövid terjedelmű könyv lapjain számos téma, gondolatszál és problémakör összetettsége ábrázolódik. Az in medias res kezdés eleinte fogódzó nélkül hagyja az olvasót, aki ugyanolyan hirtelenséggel és tájékozatlanul csöppen ebbe a közegbe, mint a kezdő konyhásfiú. A narrátor nézőpontja szerencsés választásnak bizonyul egy munkahely sajátosságainak feltárására, és annak a folyamatnak a megmutatására, hogy a kívülálló miként lát rá a viszonyokra, hogyan kezd el tájékozódni ebben az ismeretlen világban:

Látszik, hogy nem ide tartozik. Más, mint a többiek, […] és kicsit megszeppenve keresi a helyét, akár egy új akváriumba került hal. A kórházi ing, amit mindig olyan gondosan megigazítok magamon öltözés közben, sehogy sem akar rendesen állni, bárhogy igyekszem. (30.)

[...]

Rengeteg ajtó van, amik közül a legtöbb nem vezet sehova. Az összeset végigtapogattam már az éjszakák során, amikor egyedül, elveszve bolyongtam idelent és próbáltam találni valakit, aki útba igazít.” (40.)

És miként válik később ennek a közösségnek, közegnek a részévé:

Nem lehet mintát felfedezni abban, hogy végül is hogyan találunk rá arra, amit kerestünk: egyszer csak befordulunk egy sarkon, és meglátjuk az egyik, éjszaka is működő osztályról kiszűrődő meleg, sárga fényt – de hülye vagyok, hiszen innen indultam! (Uo.)

Minden nap minden órájában csatát vesztettem az egyenruhával szemben, és egyre inkább úgy éreztem, jól áll rajtam az egyenruha. Miután feladtam a küzdelmet és beláttam, hogy bizonyos mértékig én is idetartozom, sokkal könnyebb lett minden. 

Minden pohár automatás kávéval és minden újabb ismerettel, amit a méhen belüli elhalásról és a szülőágyak bevetésének szabályairól szerzek, egyre inkább idetartozom. Olyan érzés, mintha egy kanna festéket öntenék le szép lassan magamba.” (33−34.)

Az iménti idézetben is megjelenő szabály, a rend kérdése is kiemelt fontosságúvá válik a műben: „Rendszer nélkül elvesznénk.” (29.) A tudássá összeadódó íratlan és láthatatlan, mégis egyértelmű és megsérthetetlen szabályok összessége és működése kerül a narrátor érdeklődésének előterébe és rajzolódik ki a rengeteg olvasó előtt felsorakoztatott példából a szalvéta tálcára helyezési technikájától a szendvics díszítésén át a különböző tilalmakig:

Egy idő után úgy érzem, a Szabály mindig épp előttem válik köddé, mintha mindig is ez lett volna a világ rendje. Ahhoz, hogy ne feledkezzem meg a létezéséről, észben kell tartanom, hogy valaha új voltam az osztályon.

A Szabály fekete macskaként settenkedik mindenhol, a sarok mögül figyel mindent, de elfut, amikor az ember megsimogatná. Senki sem tudja, hol lakik és már nem is kérdezik.” (15.)

A kisregény lapjain pörgő események éreztetik az egyes emberek esetekké válását, állandó cserélődését, ami mindennek a folytonos ismétlődését, monotonitását is jelenti: „végül olyan lesz az egész, mint egy színdarab, amiben mindig más színészek játsszák ugyanazt a szerepet.” (19.) Ahogy az egyes esetek áradatából is felsejlenek tragikus és örömteli történetek, melyek hosszabb-rövidebb ideig a dolgozókkal maradó személyes élményekké válnak, úgy bomlik ki a személyzet tagjai közül is többeknek a sorsa, és ebben a vázlatosságban, töredékdialógusban is plasztikus karakterekként villannak fel. Ugyanígy bravúr, hogy egy ilyen minimalista stílusú szöveg hogyan képes a dolgozók közötti viszonylatokat és azok dinamikáját is ábrázolni, például a stressz vagy az éjszakai műszak okozta feszültséget, az ellentmondásokat és a mindennek ellenére megmutatkozó szimpátiát, összetartást is.

Mindemellett a narrátor nézőpontjának váltakozása is izgalmas megoldásnak mutatkozik a szövegben. A narrátor, mint konyhásfiú E/1. személyű szólama mellett időnként megjelenik egy E/3. személyű elbeszélői hang is, általános érvényűvé emelve a feladatkörre vonatkozókat:

A konyhásfiú az első, akinek a jelenlétében újra fellélegzel. Az első, aki megkérdezi, hogy hívnak, anélkül, hogy megnézte volna a kórlapon; az első, aki megkérdezi, milyen érzés volt, és meg vagytok-e elégedve a névvel, amit választottatok. Ahogy a betegszállító felé haladtok, a fiú szép lassan kivisz a kórházból, és emlékeztet arra, ki is voltál, mielőtt ide kerültél. (44.)

Valamint többször előfordul az E/2. vagy T/1. használata is, mely szinte bevonja az olvasót a regénytérbe. Ezáltal még hatásosabbá fokozza azokat a férfi narrátor és férfi szerző felől egyébként is nagyfokú empátiáról árulkodó részeket, amelyek női szemszögből, a női testben és lélekben zajló folyamatokat láttatják:

Hirtelen egy artistamutatvány részese leszel, és tökéletesen együtt kell működnöd önmagaddal. El kell engedned az irányítást, mégis irányítanod kell a testedet. Akarni kell, amit akarsz, de nem azt, amire tényleg vágysz. Sokak számára ez az első alkalom, amikor arra kell figyelniük, amit csinálnak és nem arra, amit éreznek. […] Egyedül az tudja elzárni a kijáratot, aki ki akar jönni – az egyetlen, aki az utadba állhat, te magad vagy. (92.)

Ezek a folyamatok többször olyan, szinte tabunak számító tematikát is érintenek, mint például a méhen belüli halál vagy hogy mi történik ezt követően a csecsemő élettelen testével.

Amikor megtudod, úgy érzed, mintha egy pók költözött volna a testedbe. Csapkodsz, és azt kiabálod a két orvosnak, hogy „vegyék ki!”, de semmit sem tehetnek. […] Nem lehet csak úgy megszabadulni tőle. Akkor ugyan az ember kudarcként cipelné magával, de aztán továbbléphetne, mintha az egész csak képzelgés lett volna. Nem, még mindig ott van bent, és mindenképpen ki kell jönnie. És amikor kint van, attól fogva létezik, és többé nem szabadulhatsz tőle. (83.)

Az egészséges gyermek születése szintén, a rövid és lazábban összekapcsolódó bekezdések ellenére is tágabb kontextusban ábrázolódik:

Amikor a gyerek kint van, azt csinál, amit akar. Miután erre ráébredsz, szép lassan, hamar be kell látnod, hogy ami először még nem vált el tőled, valójában nem a te részed, hanem az életedé, és akár még szembe is fordulhat veled. […] Mások ezt úgy mondják: a szépség dacból születik.

A másik ember végül is valami olyasmi, amit sosem értünk meg igazán. (95.)

Számos további példát hozhatnánk a Szülészetből arra, hogy hogyan válik az észre sem vett hétköznapiságból, az apró részletekből, a megszokott vagy rutinná ismételt cselekvésekből egy azokon túlmutató, rendkívüli, néhol abszurd, és az olvasót megszólító történet. Ez Måns Wadensjö prózájának tétje, a nem látott környezet életre keltése, hiszen, ahogy fogalmazott: „ez a hétköznapi környezet a legfontosabb számunkra, itt töltjük a legtöbb időnket és erről gondolkodunk a legkevesebbet, rendkívül fontos, hogy ezt visszahozzuk az életbe és hogy ezáltal az tartalmassá váljon”. (Lásd a hivatkozott interjút.)

A Szülészet egyetlen negatívuma valójában nem is negatívum, inkább a műfaj sajátossága, mely ugyanúgy hozzátartozik a szövegvilág hangulatához, mégpedig, hogy eleinte nem könnyű olvasni, ugyanúgy bele kell illeszkedni a regényvilágba, mint a főszereplőnek. Ezt követően viszont hirtelen gyorsasággal érkezik el az utolsó oldal, és a hiányérzet, hogy jó lenne tovább a szereplőkkel időzni és hosszabban elmerülni ebben a friss felvetéseket és összefüggéseket tartalmazó, életteli szövegben. Måns Wadensjö a Szülészetet követő művei között erre akadhat is lehetőség, mivel további munkahelyi és külvárosi témákat feldolgozó, valamint egy nagyívű önéletrajzi kötete is megjelent, melyek remélhetőleg magyar nyelven is olvashatók lesznek, hiszen, amint azt a Szülészet bizonyítja, Wadensjö prózája mindenképpen figyelemre érdemes.