Édes mérgeink

(Bányai Tibor Márk: Ólomcukor. FISZ, Budapest, 2023)

Bányai Tibor Márk első verseskötete jól körülhatárolható tematikai és poétikai elvek mentén szerveződik. A befogadás egyszerre könnyű és nehéz. Könnyű, mivel a szövegek jelentős része meglehetősen hasonló szempontok mentén épül fel, ily módon az olvasó hamar ráhangolódik a sodró lendülettel áradó szövegvilágra. Ugyanakkor nehéz is, hiszen az Ólomcukor világa egy pusztulásra ítélt, a szétbomlás folyamatait kíméletlen őszinteséggel feltáró valóságot ábrázol.

A hangsúly végig hétköznapi marad, ezért az erodálódó környezet, valamint a válságba jutott emberi kapcsolatok saját életünk sokszor észre sem vett, jelentéktelennek tűnő szeleteit tárják elénk és nagyítják fel. Hasonlóképp nehezíthetik a megértést a részletekbe menő leírások, melyek vagy szokatlan aprólékossággal mutatnak be banális folyamatokat („A fúrószárat a tokmányba fogod, / előfúrsz, a fúrószár helyébe illeszted / a törtcsavar-kiszedőt, alacsony fordulattal hajtod a törött csavarba fúrt furatba”, [Törtcsavar, 11.]), vagy az érzékelés kevésbé tudatosított mozzanatait rögzítik („Az élen túl az árnyék fedi a síkot, / az innenső oldalon fényes sáv húzódik / a vakolaton, a diszperziós festékbe száradt hengerszál.” [Kötőhártya, 10.]).

A kötet hangulatát kellően megalapozza a Tóth Lóránd Az ufók mindig a kukoricásba zuhannak című festménye alapján készült borító. Egy emberi arc rajzolódik ki, szemébe ágyazva becsapódott, idegen tárgy, formáját tekintve kukoricacsőre emlékeztet. A kép mintha a becsapódás pillanatát örökítené meg: bomló, széteső szemeket látunk, a kukoricaformájú idegen objektum részeit. Jóllehet, különböző színűek, a kék, illetve annak árnyalatai érezhetően dominálnak. Nem dönthető el egyértelműen, mi az, ami a tárgyhoz tartozik és mi az emberi archoz. Több kiszakadó szem bőrelváltozásra, kelésre hasonlít.

Bartók Imre a kötet fülszövegében így összegzi Bányai költészetének a legjellemzőbb sajátosságát: „ritkán látni embert ennyire vergődni, főként úgy, hogy az ember maga mintha nem is volna jelen; nem több, mint a lepedőn hagyott gyűrődés.” Ennek az állításnak látszólag ellentmond, hogy a kötet sok esetben az emberi lét, a mindennapok problémáit állítja középpontban, legyen szó akár párkapcsolati nehézségekről, akár a gyerekvállalás, gyereknevelés kihívásairól. Hamar egyértelművé válik, hogy jelen esetben az embernélküliség nem a poszthumán narratívák értelmében képzelendő el, sokkal inkább van szó a figyelem fókuszának áthelyezéséről. Ezt a kötet versnyelve, mondatszerkesztése is érzékelteti. A felsorolásszerűen áradó asszociációk, a képek sokszor kaotikusnak tűnő tobzódása nem engedi megállapodni a tekintetet, ily módon a parttalanul áramló szövegfolyam mellett egy középpontját vesztett, szétesőben lévő világ képzete is kibontakozik. Erre példa az alábbi néhány sor: „beszívja a vakolat a freskót, / átmész a piroson, hetedik parancsolat, / rozsda a betonban, fém és cement / ritmikus imában, vágott virág szára, / könyvben a lap megáll és ledől” (Adria Syrenaia, 30.) Bányai verseiben a biztonságot nyújtó középpont, a stabilitás elvesztése alapélmény. Ez természetesen egyfajta szabadságot is feltételez. Ahogy a lírai én önnön helyzetére reflektálva megállapítja: „Mert mióta nincs helyem, bárhol meg- / telepedhetek a végtelenné hasadt térben.” (Át, 29.) Mintha ez a felhasadozás egyben új lehetőségek megszületését is jelenténé. Lehetőséget például arra, hogy a beszélő az érzékelés megszokott keretei közül kilépve saját látásmódot alakítson ki, ezen keresztül szemlélve az őt körülvevő valóságot.

Hiába ismerjük fel a kötet verseiben az emberi élethelyzetek különféle problémáit, az ember, pontosabban fogalmazva az emberléptékű érzékelés mégis a háttérbe szorul, vagy legalábbis kiszolgáltatott helyzetben jelenik meg. Sok esetben az ember, némely szövegekben maga a beszélő, csupán elszenvedője bizonyos állapotoknak. A Rajtam kívül című versben például a lírai én egy ágyhoz kötött beteg, aki születésétől haláláig kíséri figyelemmel kínzó egyformaságba kövesedett életét: „Az ablakon túl tavasz van, vagy tél, vagy ősz, / körülöttem változatlan neonfény és hőmérséklet.” (Rajtam kívül, 13.) Elidegenedésének tetőpontja, hogy már az otthon sem jelent számára semmit, annyira hozzászokott a kórházi léthez: „Reggel kötnek le a gépről, visznek haza / egy másik kórházba.” Más esetekben a gyerek-beszélő válik egy rosszul működő kapcsolat elszenvedőjévé (ahogy ez a Vissza ide című szövegben történik), vagy lesz egy metaforákkal körülírt bántalmazás, instrumentalizálás áldozata: „A délutáni / altatáskor a következő generációba töröl / a szadista óvónő.” (Hat megálló, 36.) Az elidegenedés a kötet végén fogalmazódik meg a leglátványosabban, amikor a beszélő a korábbi tabudöntögetéseket is túlszárnyalva az ember, mint faj létezési kereteit kezdi feszegetni: „Második házasságomat gibbonnal / kötöm. Utódokkal nem kell / foglalkozni, anyjuk megoldja. / Ámbráscettel lépek harmadik / frigyemre.” (Hierosz gamosz, 52.) Természetesen ez esetben az ironikus olvasat lehetősége is fennáll, amennyiben e sorokat a lírai én válságba jutott kapcsolatára adott reflexióként értelmezzük.

A kötet intenzív képi világa hamar megragadja az olvasó figyelmét. Külön kiemelkednek az olyan, meghökkentően egyedi hasonlatokat felvillantó szóáradatok, mint például a nyitóvers kezdősorai: „A barbecue szegyhez madagaszkári vaníliából / főzött fagylaltot nyalsz, mint Abraham Lincoln / a vesztes csaták szünetében” (Zsalukő, 7.) Gyakori alakzatok az ellentétek, főleg olyan formában, mikor egymástól végletekig különböző tárgyakat, minőségeket, jelenségeket kapcsolnak össze, jellemzően egyetlen sorba tömörítve azokat, ily módon is rájátszva az ellentétes konnotációk keltette feszültségre: „körmöd alá fut a hosszú mosoly, az ujjvégen parfüm / alól szivárog a szarszag” (Rétegbőr, 26.) Egy másik szövegből vett példa hasonló esetet tematizál: „Klórdioxid vegyül a csokor gyöngyvirágba.” (Hat megálló, 36.) Az ellentétek természetesen egyfajta bizarr egységet is megvalósíthatnak, ahogy az előbb idézett Rétegbőr zárósoraiban is történik: „az udvarban az aranyeső, élő eszi / a műanyagot, műanyag az élőt”. (26.)

Az adott esetben szélsőségekig fokozódó ellentétek egymásba játszását remekül összegzi a kötet címe. Jóllehet, első ránézésre az ólomcukor szó sem több két radikálisan eltérő minőség (méreg és édesítőszer) összekapcsolásánál, a szónak a kötet értelmezése szempontjából nélkülözhetetlen kultúrtörténeti vonatkozásai is vannak. Az ólomcukor esetében ugyanis az antik Róma egy közkedvelt édesítőszeréről van szó. Az ólomból készült, vagy azzal bélelt edényekben tárolt bor sajátosan édes ízt nyert, ráadásul felforralva még fokozni is lehetett a hatását. Nem csoda, hogy az egyébként mérgező vegyület hamar vált a lakomák közkedvelt kellékévé. Mindez új megvilágításba helyezi a kötetet uraló dekadenciát. A testi folyamatok nem ritkán szabadszájúan őszinte ábrázolása („Basszák a picsádat, kieszi magát / szájszervével a homunculus” [Damilon lifeg, 15.]), a testnedvek, az ürítés aktusa, a gyakran visszatérő betegség-motívumok, valamint a kapcsolatokban tapasztalható diszfunkciók mind egy szétbomlóban lévő, dekadens, menthetetlen valóság alkotóelemei. Az ólomcukor egyébként közvetett módon a kötet utolsó, címadó versében is megjelenik, egy ókori lakomát bemutató rövid, néhány soros szakaszban: „ólomedényből dobod a kortyot, megédesített heverés / a padlófűtés felett, ében lábszár libben / ritkuló hányásközökben, a hátsó ajtón / viszik ki a korpuszt” (Ólomcukor, 57.)

Az ókori világ és egyfajta latin-görög műveltségréteg elemei a kötet számtalan pontján előkerülnek, többnyire rövid idézetek, szóbetoldások formájában. Nem véletlen persze, hogy ezek az utalások csupán nyomokban fellelhetők, így nem képződik belőlük egy másik világ, érdemben nem befolyásolják a tematikát vagy az uralkodó beszédmódot. Az efféle elszórt utalások annak lehetőségét is felvetik, hogy a kötet szövegvilága intertextuális kapcsolatot teremtsen antik auktorok műveivel. A Harántolt szorítás című vers például több ponton idézi a Bibliát. „Lobog a máj, nem bírod el, / szaladsz a templomba” – kezdődik a szöveg, ami a későbbiekben evangéliumi textusok töredékeit parafrazeálja, mi több, átértelmezi. Az ötödik sor görögül idézi a János-evangélium híres kezdősorának egy részletét („en arkhé én ho logosz”), a hatodik és a hetedik pedig Máté evangéliuma 13. fejezetének egy versét (Mt 13,13) értelmezi újra. „Azért szólok hozzájuk példabeszédekben, mert néznek, de nem látnak, s hallgatnak, de nem hallanak és nem értenek.” – így szól az eredeti textus, Bányai pedig ekképp írja át: „látok, de nem nézek, hallok, / de nem hallgatok” (Harántolt szorítás, 19.) Míg Jézus magyarázata éppen a trivialitást állítja szembe a valódi megértéssel, addig a versrészlet alapján a beszélő pont, hogy az igazi megértést birtokolja, és a trivialitás az, amire nem képes. Ez az ellentmondás nemcsak a kötet önmagából kifordult világképébe illeszkedik, hanem egy fontos szemléletbeli különbségre is ráirányítja a figyelmet, miszerint a nehézség mindig a banalitásokkal kapcsolatban merül fel, a mélyebb megértés eleve adott.

Bányai Tibor Márk szembetűnően egyedi világot épített fel első kötetében. Annak ellenére, hogy e líra fő erőssége egy a valóság minden apró részletére érzékeny tekintet, kiegészülve elemi erejű képek halmozásával, a lehetséges problémák is épp ezzel kapcsolatban merülnek fel. A képek sokszor fékevesztett áradása, a szabadjára engedett képzettársítások ugyanis nemcsak a befogadást nehezítik meg. Sok esetben érezni ugyanis, hogy egy szöveg lezáratlan marad; az asszociációk sora egyszerűen véget ér, némiképp talán önkényesen. Mindez persze magyarázható a fent fejtegetett világérzékelés szenvtelenségével, amely mintegy automatikusan rögzíti a felbomló valóság elemeit, ám ennél többre nem vállalkozik, nem vállalkozhat. Mégis emlékezetesebbnek tűnnek azok a szövegek, ahol narratív elemek is teret kapnak, már-már dramatizálva a versben rögzített szituációt. A családi veszekedés pillanatában elkapott gyermeki tekintet a Vissza ide című szövegben ilyen jelenet, hasonlóan ahhoz a képhez, mely a játékra, a gyermeki önfeledtségre leselkedő fenyegetésre összpontosít: „A vasúti átjáróban, a körszelvény-korlátnál / utoléred a fiad.” (Fogócska, 53.) Az ilyen és ehhez hasonló pillantok személyessége jelentik az egyetlen biztos pontot a végtelenné hasadt térben.