A félhomály dicsérete

(Jász Attila: Felhőfoszlányok a hajnali fűben. Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2022)

„Ez a kötet a megnyugvás keresése az időtlenben, menekülés a mozdulatlanba.” – olvasható Jász Attila legújabb verseskötetének fülszövegében. A kiragadott mondat találó összegzése mindannak, ami a Felhőfoszlányok a hajnali fűben sajátos dinamikáját megteremti, hiszen a versek egyik meghatározó motívuma, az utazás egyszerre történik a külső és a belső, lelki, szellemi világban. A kötet útinapló jellegét az alcímen túl (Útinaplók, 2012‒2022) a gyakori tájleírások, valamint a szövegek keletkezési helyeként feltüntetett földrajzi nevek is erősítik. A beszélő kelet-közép- és dél-európai városokban és tájakon tett látogatásait mindvégig kiegészíti egy befelé irányuló, a spirituális értelemben vett megismerést célzó utazás.

Ennek jelképe Szent Fausztina lengyel apáca alakjának megidézése, illetve a böjtölés tapasztalatát lelkigyakorlat formájában feldolgozó szövegciklus. Ebből a szempontból lesz jelentősége a versek és prózai töredékek alatt zárójelben megjelenő városoknak és hegységeknek, hiszen hangsúlyosabb pozícióba helyezik az utazás tényét, s az ily módon kirajzolódó térkép tágassága nagyszerűen párhuzamba állítható a lelki zarándokút dimenziójával.

Jász Attila költészetének visszatérő motívumai a tájleírás, a látvány megragadásának mikéntje, illetve a művészettörténeti érdeklődés. E kettő összefonódása, túl azon, hogy a természet artisztikus jellegét igyekszik hangsúlyozni, a természet és művészet közötti határokat is áthidalja. Jelen kötetében is szép számmal akadnak ilyen helyek: a tenger vihar előtti színei Mark Rothko vásznait idézik (35.), de az is előfordul, hogy metaforikus szinten a nyelvi reprezentáció és a festés egymás tükörképeként jelenik meg: „Csillagokat rajzolsz a nappali égre, / más szavaknak nevezi, belefestesz, / legyen kicsit világosabb, / mint a tenger kékje, […]” (59.) Fausztina nővér alakja sem öncélúan bukkan fel, hiszen a kötet egy része a szent életű apáca naplójának egyfajta töredékes újraírására vállalkozó kísérlet, „félrefordítás”, ahogy az egyik jegyzet fogalmaz. A kurzivált töredékek (a szerzői szándék szerint Faustyna Kowalska sugalmazásai) jól láthatóan elkülönülnek a többi szövegtől. Bár a kötet nem intertextuális értelemben teremt kapcsolatot Fausztina nővér látomásaival, mégis lényeges szempont, hogy a szent naplójegyzetei a könyv szerves részei lesznek, akárcsak a víziói alapján készített festmény (ez utóbbi kalandos történetét egy egész függelék tekinti át). Mind Fausztina naplója, mind pedig a festmény a tapasztalaton túli, isteni szféra befogadására és értelmezésére irányuló kísérlet. Az iskolázatlan nővér azt az utasítást kapta Jézustól, hogy látomásairól fessen képet, mivel azonban neki ehhez nem volt tehetsége, egy vilniusi festő készítette el a képet, Fausztina leírásai alapján. Nem elhanyagolandó tény, hogy a műalkotás egy irgalmasság-szimbólum: a Krisztus szívéből kiáradó két sugarat, az átlényegült vizet és vért ábrázolja. Fausztina nővér naplóját szintén a látomásai ihlették, melyekben Jézus az apáca feladatául adta, hogy terjessze a világban az isteni irgalmasság üzenetét. Egy absztrakt fogalom ábrázolása, különösképp, ha szakrális jelentőséggel bír, meglehetősen küzdelmes vállalkozás. Talán Fausztina nővér naplója és a látomásaiból készült festmény is a kimondhatatlant értőn és hitelesen tolmácsolni vágyó szándék formálódásába enged betekintést. Ha már szóba került a Jézus-látomások alapján készült festmény, érdemes megemlíteni Bátai Sándor Földírás címen 2014‒2016 között megjelent rajzait, melyek a kötetet és a borítót illusztrálják. A fekete-fehér, párafoltos fűszálakat ábrázoló árnyékszerű vázlatok nemcsak a kötet címét tükrözik hűen, hanem bizonyos szöveghelyekkel is kapcsolatba kerülnek: „előtűnik olykor a növények kopott színe, mint egy fekete-fehér grafika”. (51.)

A kötet formai szempontból változatos képet mutat. Rövidebb, strofikus verseket éppúgy találni, mint haikuszerű töredékeket, de a margótól margóig tördelt, prózai és lírai jegyeket egyaránt felmutató szövegegyüttesek sem példa nélküliek. A versek hét ciklusba (úgynevezett füzetekbe) rendezve olvashatóak. A már említett, dőlt betűs és számozott szakaszok a Fausztina nővér ihlette töredékek. A kötet alig titkolt szándéka a naplószerűség érzetének a felkeltése: a tördelés, illetve a sorhosszok alakulása kerüli a monotóniát, a narratív jegyek jelentősége egyértelmű, a beszélő spirituális önreflexiói ugyancsak meghatározóak. Útleírás, napló és meditáció határán egyensúlyoz Jász Attila kötete; mindhárom műfajból sokat merít, de egyik formai és tartalmi sajátosságai sem válnak egyeduralkodóvá.

Már a nyitóvers első sorai megteremtik az egész kötetet uraló alaphangulatot: „Téli hajnalokon nagyon óvatosan / bánjatok a fénnyel, ne kapcsoljatok / erős lámpát a sötétre, hagyjatok időt / a megvilágosodásra […]” (9.) A fény és sötétség, pontosabban fogalmazva e kettő átmeneti állapota, a téli késő délutánokat idéző természetes félhomály, több szövegben is visszatérő motívum. Nem véletlen, hogy a kötet egyik utolsó versében, mintegy keretbe foglalva a többi szöveget, újra megfogalmazódik a fény nélküli időszak felértékelésének gondolata: „ne szokjunk hozzá / a folytonos fényhez, mintha természetes / lenne, ezért is van szükségünk a télre.” (121.) Ezen a ponton érdemes elszakadni az évszaktoposztól, hiszen a félhomály nem kizárólag a téli versek jellegzetessége. Bár a tájleírás Jász Attila költészetének meghatározó eleme, számos szövegben lehet tapasztalni, hogy a látvány a fennálló természetes körülmények hatására nehezen érzékelhető: „Felhőfoszlányok beszorulva a fák közé, / lebegnek a hegyek tetején, eső szitál, vagy köd, / szirt és felhő egybemosódik […]” (35.) Hasonlóképp sejtelmes látvány a hajnali telihold fényében fürdőző nyírfa, mely „fehéren izzik / az éjszakában, mint egy jelenés” (126.) A kép itt már nemcsak a napszak és az időjárási viszonyok miatt érződik megfoghatatlannak, hiszen a következő versszakban a transzcendens szféra jelenléte is felsejlik: „nézni, ahogy a fehér / felhők mögül a holdfényben kirajzolódik / az égen egy meztelen angyal sziluettje” (126.) Az viszont, hogy az égből hulló „angyalszeméremszőrpihetoll” valóban egy éteri lény nyoma-e, vagy csupán bagolytoll, esetleg nyírfakéregfoszlány, nincs eldöntve. A képzelet szereti „költői túlzásokkal felruházni” a hétköznapi dolgokat, fogalmaz ironikusan a lírai én. Hasonlóképp mosódik össze angyal és madár alakja a 119. oldalon olvasható szövegben is. A teraszajtónak repült angyal kilétét illetően az olvasó bizonytalan marad: annak ellenére, hogy a nyomok egy madarat sejtetnek, a lírai én végig fenntartja a transzcendens találkozás lehetőségét: „karcsú test, mintha lepelben / volna, és valószínűleg valamelyik kisebb / angyali rendből származhat.” (119.) Ötletes megoldás, hogy a kínálkozó szentlélek-galamb metaforában felcserélődik a képi és a fogalmi szint: „még az / is lehet, hogy szentlélek-formában érkezett.” (A Felhőfoszlányokban egyébként több helyen is felbukkannak madarak, és az sem ritka, hogy az isteni szféra küldöttjeiként értelmeződnek.) A példákból jól látható, hogy a kontúrjait vesztett látvány hogy terjed ki a többi szövegre, elmosva a valóság és képzelet, evilág és a tapasztalaton túli lét határait.

Ennek kétségkívül az egyik legszebb példája a Mint az őszi ködök nyáron kezdetű vers. A sorokon át bontogatott hasonlat a ködök és felhők lepte tájat állítja párhuzamba a két ember kapcsolatában feloldódó egyéniség képzetével: „rátelepszünk a / szerelmünkre, beburkoljuk őt, / eltüntetjük magunkban, eltüntet magában, elnyel egészen, mint a / házakat, istállókat, apartmanokat / a ködfelhő” (96.) A lírai én következtetése szerint „köddé válva leszünk élők, / összeveszések, kibékülések után.” Jól látható, hogy metaforikus szinten itt is a téli hangulat, a félhomály, a formák átmenetisége teremti meg azt a sajátos dinamikát, mely a természeti képtől kulcsfontosságú élettapasztalatok felismeréséig vezet. Adódik még a lírai én feljegyzéseit kísérő apáca naplótöredékeinek a szellemisége, így nem alaptalan a versben olvasott képet spirituális, mi több, misztikus értelemben is megragadni, ily módon ugyanis egy lehetséges istenismeret is kirajzolódik az idézett szövegrészletben. Az én elvesztése, a megsemmisülésben való újjászületés misztikus gondolatáig vezet a látvány puszta rögzítése.

A vizualitás jelentősége a leírások festményszerűségén túl azt is jelenti, hogy egyes szakaszok a szemlélődés mikéntjére reflektálnak. Jó példa erre a vizuális befogadás ágenciaként való értelmezése: „Neveled a tekinteted, szépen viselkedik, / növekszik, nyomát ott hagyja mindenen” (61.) Egy másik szövegben a látvány (a vasúti sínek közt felbukkanó vadnyúl) segít a beszélőnek eltávolodnia önmagától: „ne kelljen végre / önmagaddal foglalkoznod.” (60.) Előfordul, hogy a transzcendens kapcsolat is a vizuális kultúra, kifejezetten a filmezés világából kölcsönöz metaforát: „idővel muszáj lesz befelé, / egyenesen Isten kamerájába / nézned.” (65.) A kötet vége felé a látás már a természeti folyamatokhoz idomul. A behavazott ág szemlélése közben az érzékelés felveszi a változó idő ritmusát, addig néz, mígnem a szél lemossa az ágakról a havat. A beszélő szerint a célja az, hogy ne avatkozzon bele a rajta kívül álló rendbe, s ezáltal valamiképp annak részévé váljon: „nem lassítani, nem gyorsítani a / folyamatot, csak nézni, részt venni benne […]” (123.) Metaforikus szinten sokszor a természet és művészet közötti határok is elmosódnak. A nyitott füzetre fröccsenő tenger vize „jegyzetnyomot hagy” (45.), a márciusi hó pedig, akár a „használatlan papírlap” borul a tájra (56.)

A Felhőfoszlányok letisztult nyelvezete, a kötetet beszövő motívumháló kapcsolódási pontjai, valamint a folyamat, ahogy a többféleképp megidézett szakralitás átlényegíti a hétköznapokat, miközben mindennapjaink egyszerűsége segít közelebb hozni a tapasztalaton túlit, mind annak a bizonyítéka, hogy Jász Attila költészete kellően érett ahhoz, hogy hitelesen és közhelyek nélkül szóljon a nyelvi régiókon is túlmutató tapasztalatokról. Ennek fényében a kötet címe is értelmezhető az ég és föld közötti kapcsolat létrejötteként. Ha csak foszlányaiban is, de a felhők megjelentek a fűszálak fölött: lebegnek, ahogy a böjtölő test is könnyebbé válik, s így talán érzékelése is minőségi változáson megy át. A befelé fordulás új távlatokat teremt, megtanít értékelni a félhomályt, a sötét télvégi napokat, hiszen ilyenkor adódik lehetőség felkészülni a tavaszra, „újra helyet csinálni a napfénynek”.