Szívbe fészkelt irodalom

(Mohamed Mbougar Sarr: Az emberek legtitkosabb emlékezete. Park Könyvkiadó, Budapest, 2022)

A to be or not to be hamleti eldönt(het)etlenjét idézik azok a művek, amelyek irodalom és lét vonatkozásában ismétlik meg vagy bővítik ki ezt a kérdést: Írni vagy nem írni? Írni vagy élni? Élet és/vagy irodalom? Az irodalommal átszőtt és az irodalomnélküli lét hiábavalósága egyaránt terítéken van.

Tulajdonképpen ebbe a hagyományvonulatba illeszkedik Mohamed Mbougar Sarr harmadik, 2021-ben megjelent, Goncourt-díjas regénye, Az emberek legtitkosabb emlékezete is. (2021 – nemzetközi színtéren – az afrikai írók éve volt: Abdulrazak Gurnah tanzániai írónak ítélte a Svéd Akadémia az irodalmi Nobel-díjat.) Magyarul egy évvel később Bognár Róbert fordításában, a Park Könyvkiadó gondozásában jelent meg. Sarr vendége volt 2022 októberében a budapesti Margó Irodalmi Fesztiválnak is.

Regény a regényről, részben a regény geneziséről, ám sokkal inkább utóéletéről és hatástörténetéről – méghozzá egy olyan környezetben, amelyet a kolonializált élethelyzet némileg tudathasadásos állapota határoz meg. A szereplők metareflexiói írás és élet össze(nem)fonódását állítják vagy éppen kérdőjelezik meg újra és újra. Az identitás permanens válsága bontakozik ki a regény lapjain: egzisztenciális-irodalmi vagy politikai értelemben. A kettő persze találkozik és átjárja egymást: a szereplők viaskodásai ezen meghatározottságok elválaszthatatlanságát példázzák.

Az írást/íróvá válást tematizáló, reflexív kommentárok részben az irodalom természetére, ontológiájára (a szövegköziség eredendő létmódjára), részben az irodalom ideologikus kódjaira, átpolitizált működésmódjára (posztkolonializmus) vonatkoznak.

Roberto Bolaño híres, Vad nyomozók című regényéből (Jelenkor Kiadó, Budapest, 2019, Kertes Gábor fordítása) származik a mottó, illetve a mottó utolsó sora a kötet címadója. A bolañói gondolatok a Mű és az Olvasó (illetve a Kritika) viszonyrendszerének uralhatatlan mozgásaira, a jelentésteremtésnek a történetiségből is adódó szükségszerű örvényeire, a jelentésállandósítás hiábavalóságára, az esztétikai tapasztalat horizontfüggő változásaira utalnak, azaz a jól ismert tézisre a Szerző és a Mű magányáról. A recepcióesztétika és a hermeneutika evidens belátásaira rezonáló gondolatokkal indítja naplóját a könyv főhőse, Diégane Faye Latyr, aki saját íróságát artikulálni igyekezvén egy ismeretlen regény ismeretlen szerzőjének nyomába ered. Jelenünkből (a napló tanúsága szerint 2018 nyarától) indul a történet, de időben és térben nagy távolságot derít fel a nyomozás: az I. és II. világháború éppúgy megidéződik, mint a századforduló világa – elsősorban kronotopikusan: tehát az 1930-as és 1940-es évek Párizsán vagy az 1950-es és 1960-as évek Buenos Airesén keresztül válik érzékletessé a történelmi klíma. (A keresett szellemíró, T. C. Elimane 102 éves korában hal meg 2017-ben, tehát élete valóban átfogja a 20. század nagy részét.) A regény szereplői francia-afrikaiak, azaz afrikai származású, Franciaországban tanuló és franciául író szerzők: az elbeszélő és a nyomtalanul eltűnt regényíró egyaránt Szenegálból származik.

Elbeszélőnk, a Párizsban élő, tanulmányait azonban az írásért félbehagyó afrikai Diégane vívódásainak-csavargásainak egyik éjszakáján megismerkedik a hírhedt, szintén szenegáli Siga D. írónővel, aki egy rejtélyes, elmondása szerint mindent és mindenkit megváltoztató regényt ad a fiatal férfinak. Ez a szöveg Az embertelenség labirintusa, a „néger Rimbaud-ként” emlegetett T. C. Elimane műve. Diégane már korábban találkozik e regénnyel (A néger irodalmak kézikönyve megemlíti a Párizsban 1938-ban kiadott, majd bezúzott művet), pontosabban csak a regény tényével, hiszen maga a mű fellelhetetlen, elérhetetlen, így források híján egykori kutatómunkáját is kénytelen volt felfüggeszteni. A Siga D. által neki ajándékozott könyv aztán életre kel: Diégane személyén keresztül a kortárs, fiatal, párizsi afrikai írótársaság (a Gettó) kultikus tárgyává, pezsgő viták állandó témájává válik, azaz bizonyos értelemben az irodalmi élet eleven vérkeringésébe kerül vissza a halottnak hitt mű.

Diégane folytatja nyomozását. E nyomozás a sajtóarchívumban fellelhető korabeli anyagokból (1938-as kritikákból és interjúkból) és egy amszterdami éjszaka alatt elmesélt történetből bontja ki e „szellemalak (T. C. Elimane) odisszeáját” (223.). Mindjárt a nyomozás kezdetén megfogalmazódik, pontosabban kétségessé válik a vágy titokzatos tárgya: mi is a kutatás valódi tétje? Sigát elmondása szerint kizárólag az Ember (a szerző) érdekli, Diégane pedig az irodalmi Mű történetét szeretné felgöngyölíteni. A kettő – szerző és Mű – radikális másságát és különválaszthatóságát állítja az írónő. Szemére is veti a kezdő írónak, hogy a mindent esztétizáló, irodalmira fordító, a létezés alanyait és történéseit irodalmi alapanyagként dekódoló/felhasználó szemlélet egyszerűen életidegen. Ebben az értelmezésben az Irodalom és az Élet egymással szemben áll. „Fogadok, hogy író vagy. Írótanonc. Most mit csodálkozol? Van elég tapasztalatom, első pillantásra felismerem a magadfajtát. Úgy nézik a dolgokat, mintha minden mögött valami mély titok rejtőzne. […] Esztétizálnak. […] Nem lehet egyszerre élni és írni. […] Azt képzelitek, hogy az irodalom javít az életen. Vagy hozzátesz valamit. Vagy pótolja. Pedig nem. Jó sok írót ismertem, és mondhatom, hogy igencsak gyengécske szeretők. Tudod, miért? Azért, mert miközben szeretkeznek, már arra a jelenetre gondolnak, amit majd írnak belőle. […] Könyvlapokon élnek. Ott a gondolatjel a szavaik előtt. […] Örök narrátorok.” (31–32.) Diégane „az életet az életért kell élni” szentenciózus tautológiájára „az élet minden percét íróként kell élni” frázisával felel.

A fogalmak ilyen steril/irodalmi felmutatása azonnal mozgásba hozza az irodalomelmélet jól megtanult fogalmainak gépezetét a szerzőről és a műről. A barthes-i tétel – mely a szerző halálára – , s az umberto ecói – mely a mű nyitottságára vonatkozik – köztudottan a produkcióesztétika azon belátását kárhoztatja, mely a szerzőt mint a művet determináló kezdőpontot határozza meg. Ilyen értelemben Siga D. különválasztása igazolhatja is A szöveg örömének központi állítását. Ám a szenegáli írónő által hangsúlyozott distinkció nem a mű – szerzőtől független – jelentésgazdagságát, kisugárzását igenli, hanem abbéli meglátásának ad hangot, hogy az élet egész egyszerűen mindig több az irodalomnál. Irodalom és Élet különálló tartományait, még pontosabban a reflexió életet kioltó működését veti Diégane szemére írónő barátja, Béatrice Nanga is. Szerinte életének minden mozzanata az irodalmiság oltárán áldoztatik fel, mintha a dolgok megtapasztalásának értékét a megformálhatóságra, esztétizálásra való alkalmasságuk adná. S valóban: Diégane irodalmi és filozófiai utalásai (Sesztov, Jaspers, Wittgenstein, Kierkegaard, Kant stb.) egyértelművé teszik jártasságát és műveltségét olyan ember benyomását keltve, aki életének epizódjaihoz és fordulataihoz mindig kész megvilágító analógiát találni irodalom-, filozófia-, vagy akár filmtörténeti arcképcsarnokában.

Ennek ellenére Siga D. regényei – amint azt megtudjuk első művének parafrazáló ismertetéséből – éppen a saját életanyag megkerülhetetlenségét demonstrálják. Az Elégia a fekete éjhez, Siga D. autobiografikus énelbeszélése romantikus toposzokkal zsúfolt, sematikus: nimfománia, öngyilkossági kísérlet, elmegyógyintézet, prostitúció, s végül a költészet diadala, a házfalakra szénnel írt versek. A kárhozat útjának elbeszélése elsősorban nem a sztereotip motívumok (a társadalmon kívüliség és szabadság fokmérője a deviancia valamennyi kellékével), hanem az ezt leíró nyelvezet választott metaforái, valamint a közhely határát súroló, metafizikus köntösbe bújtatott elmélkedések miatt is klisékbe hajló olykor. (Siga D. megszólalásaiban a szakadék, a mélység és a magasság, a magány képei többször elcsépeltnek és üresnek hatnak.)

Ezzel szemben a város(ok) bemutatásának líraisága érzéki és plasztikus: amikor a vak Ousseynou elmegy a városba, s csak hangfoszlányokon és szagokon, illatokon keresztül tapogatja le a város mozgalmasságát; illetve amikor Diégane a dakari Medina-negyed felé tartva a várost Aida testéhez hasonlítja.

Minden forradalom a testtel kezdődik, és Aida teste egy felkelő város, lázban ég, és sosem hamvad el, és én megharcolom benne a harcomat, eme nemes harcot […], és azért is szeretem, mert nem adja könnyen magát, egyszerre ad és elragad, szülőváros és idegen város, és szeretem hosszú, egyenes, sötét utcáit, fényben fürdő, széles útjait, kötelező megállóit, külső kerületeit, rejtett zugait, műemlékeit […] titokzatos kazamatáit, melyekkel nem tudok betelni, csökönyös zsákutcáit […], ez egy se nem álló, se nem fekvő város, hanem – mint mondtam – ez egy felkelő város, egyszerre mond igent és nemet […], muszáj vele tartani, csukott szemmel bízni benne […] (356–357.)

Egy lehetséges hagyománytörténeti sor megállapításakor megidézhető lenne itt azoknak a műveknek sora Borgestől Calvinóig, melyek így vagy úgy a könyv médiumát vagy magát az olvasást, az olvasás folyamatát teszik tárgyukká, vagy Gide, aki A pénzhamisítókban a szöveg keletkezésének műhelytitkairól ad számot. A felsoroltakon kívül pedig a közelmúlt irodalmi terméséből is idecitálhatóak olyan alkotások, amelyek egy könyv, illetve egy író rejtélyét igyekeznek feltárni. (Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka; Murakami: Különös könyvtár). Ilyen értelemben egyértelműen nem a témaválasztásban rejlik a regény originalitása. Olvasói kommentárokban, megjegyzésekben a regény posztmodernként való definiálásával találkozunk, illetve felmerül a mágikus realizmus műfaji kategóriája is. Anélkül, hogy megnevezési és terminológiai kényszerkérdésekbe bocsátkoznánk: ami a prózapoétikát illeti, a szöveg posztmodern remekmű lenne? A regény metanarrációjának egyik központi metaforájára utalva valóban labirintusszerű a regény architektúrája? Narrációs bravúrok jellemzik a mű szövetét? Ezt kissé kétségbe vonva mondhatjuk, hogy a regény epikus színtereinek szerveződése jól átlátható: a történet visszaemlékezések, interjúk, megtalált és közreadott levelek, naplóbejegyzések és mesélések során bontakozik ki. A kompozíció jól strukturált: az emlékezet tereit bejárva-belakva teremtődik meg Elimane alakja is. Pontosan megszerkesztett váz, a beékelésekkel-betétekkel együtt is tisztán, ellentmondásmentesen követhető történet, azaz korántsem útvesztőt ígérő építkezés, hanem hiánytalan kirakós áll előttünk. Elvarratlan szálak nincsenek, sőt néhol túlírt, túlmagyarázott részek biztosítják a szöveg könnyen rekonstruálható egységét. Az elbeszélhetőség nem válik poétikai problémává. (A metareflexiók, nézőpontváltások pedig korántsem a posztmodern sajátjai.) Ami nem a narráció szerveződését, hanem a szubjektum szubsztancialitását érinti, tulajdonképpen ugyanez a helyzet: az én (a szellemíró) egészlegessége, a szubjektivitás integritása is kevésbé kérdőjeleződik meg, mert ha valami, akkor sokkal inkább Elimane titokzatossága a kérdéses. (Az a posztmodernnek tartott ismeretelméleti tétel, mely az ént fikcióként vagy nyelvi konstrukcióként írja körül – nem tematizálódik a szövegben.) Titokzatossága pedig kiismerhetetlensége csendjéből, a meg nem nyilvánulásából adódik. Vajon nem üres titokzatosság-e ez, merül fel a haiti költőnőben is. Az időnként megmagyarázhatatlanul eltűnő, rejtőzködő, igazából senkihez sem kötődő, szuggesztív jelenlétével energiákat generáló, vágyakat támasztó hőstől léttitkára – egy homályos és enigmatikus levélen kívül – magyarázatot nem kapunk. Viszont lénye és élete kapcsán egy misztikumba hajló krimitörténet bontakozik ki egy újságírónő feltételezett magyarázatából és Siga D. elbeszéléséből: Elimane ugyanis, aki valószínűleg nagybátyjától vagy apjától örökölte látnoki s mágikus képességeit, bosszút áll az őt meg nem értő kritikusokon, testét elhagyni képes szelleme öngyilkosságba hajszolja őket. (Ehhez hozzátehetjük, ha a meg nem értésnek, félremagyarázásnak fizikai következményei lennének, feltehetően vérfagyasztó szatíra bontakozna minden irodalmi történésben.) Ami a korabeli fogadtatástörténetet illeti, a regény megbukik egy néprajztudós és egy egyetemi tanár/irodalmár nyilatkozatai által elindított lavina miatt. A néprajztudós egy basszer eredetmítosz átdolgozásának kiáltja ki a regényt, az irodalomtudós plágiumvádja pedig konkrétan rámutat a felhasznált vendégszövegekre. Mohamed Mbougar Sarr a könyvet Yambo Ouologuemnek ajánlja. (Yambo Ouologuem, mali író. Lásd bővebben itt: A következő interjúban ‒ beszélgetőtársak: Dr. Sarah Quesada, Dr. Anne-Gaëlle Saliot és Dr. Felwine Sarr ‒ Sarr többek között Yambo Ouologuem regényéről is beszél, [utolsó megtekintés: 2023. 01. 08.])

Yambo Ouologuem 1968-as regénye (Le Devoir de violence [1968]) Elimane művéhez hasonlóan plágiumbotrány miatt vonta magára a figyelmet. Ám Ouologuem nem eltűnt, hanem „kivonult az irodalmi életből.” (Erről lásd Benedek Szabolcs interjúját Sarr-ral a Libri Magazinnak, [utolsó megtekintés: 2023. 01. 08.])

A mai, sőt a századközépi olvasó se illetődik meg az intertextualitás eme deklarált eljárásán, az irodalmiság – vagy tágabb értelemben a nyelv – ab ovo szövegközi létmódján. Diégane és az újságírónő magyarázata szerint Elimane nem a leleplezésért dühös (hacsak nem amiatt, mert szövegének összetettsége, komplexitása elkerülte első műbírálóinak figyelmét), hanem azért, mert nem jól értik. Dühös, mert az ideológiai kód felfalja az esztétikai kódot, mert az afrikaiságát mérik le/meg a hierarchizáló európai tekintetek, a négerség irodalmi teljesítményét. Bár egy reflektált irodalomszemlélet tisztában van a recepció, sőt egyáltalán a megértés sokirányúságával, az identikus olvasat lehetetlenségével, ebben az esetben mégis többről van szó. Arról, hogy „az afrikanitás nem egy irodalmi kategória!” (Erről lásd: Elkapni az élet ritmusát és mondatokba zárni – Mohamed Mbougar Sarr Budapesten, [2022. október 28., utolsó megtekintés: 2023. 01. 06.]).

Ennek ellenére a krimi gyilkosságsorozatának a szintén nyomozó munkát folytató Brigitte Bollème-i magyarázata soványnak (kiábrándítónak) tűnik, hiszen nagyvonalúbb és bölcsebb logikát szeretne főhősének tudni az ember, mint egy, a meg nem értésre alapozott, évtizedeken keresztül tartó bosszúhadjáratot az értetlen kritikusokkal szemben.

Az elbeszélő néhol idealisztikus dilemmáit az írás és az önteremtés relációjában két barátjának (Chérifnek és Musimbwanak) történelmileg-politikailag-társadalmilag szituált gondolkodásmódja opponálja, s ezekben a figurákban artikulálódik a regény központi kérdése.

Diégane a forrongó Szenegálba néhány napra visszatérvén – Elimane hagyatéka után kutatva, s nem a politikai történésekbe bekapcsolódva – találkozik egykori iskolatársával, a filozófus és politikai aktivista Chérif barátjával. Ez ismét olyan találkozás, amely mindenekelőtt az irodalom funkcionalitására kérdez rá. Chérif hiányolja ugyanis a politikai, társadalmi vonatkozásokkal átszőtt nagyregényt; az irodalom katalizátorszerepét és mediális, társadalmi folyamatokat közvetítő, azt megszólaltató feladatkörét hangsúlyozza; az irodalom és kontextusainak összefonódását követeli. Chérif felrója Diéganenak egyfelől a csak személyes, a csak privát, csak alanyi tematika terméketlen alapállását, másfelől az ebből adódó apolitikusságát is. Ugyan Diégane nem tiltakozik és védekezik, de a regény egy korábbi részében reflektál erre a problémára: a társadalmiság kívánalmával szemben kizárólag a szöveg immanens minőségét teszi meg a jó irodalom kritériumává. Azt a minőséget, amely bőrszíntől, nemtől stb. függetlenül önmagát garantálja, önmaga letéteményese, nem ideológiák elvont reprezentációja. Ám a tiszta irodalom eszményképe illuzórikus olyan értelemben, hogy az individuális eleve kontextusai által is meghatározott, azzal evidensen összekötött. Ez Diégane érvelésében is előbukkan, amikor éppen a politikai eszmék időtlenségét vitatja. Ráadásul a migráns (ösztöndíjas) lét, az örök hontalanság és száműzöttség, a gyarmati létezésből fakadó identitásválság óhatatlanul keretezi Diégane és barátai, illetve elődei életét.

Diégane Szenegál után visszatér Párizsba. A szintén Párizsban tanuló, afrikai íróbarátja, Musimbwa azonban hazamegy szülőföldjére, Kongóba. Rettenetes, feldolgozhatatlan, háborús családtörténetét levélben írja meg Diéganenak, hazatérése magyarázataként. A félig kiásott kút drámai és érzékletes képét választja allegorikus sorsértelmezéséhez. Szenvedélyesen és nyomatékkal kikéri magának, hogy visszatérését és íróvá válását a traumafeldolgozás divatos, tendenciózus premisszái szerint ítéljék meg. Nincs más eszköze, mint az irodalom, de mégsem szeretné, hogy az irodalom pusztán járulékos, instrumentalizált funkciót töltsön be. Musimbwa a szubjektummá válás aktusát a korábban rátapadt ének levakarásával kezdi.

Tudom, hogy nem értesz egyet velem: mindig is úgy vélekedtél, hogy kettős kötöttségünk a mi igazi terünk, otthonunk, ezt kell belaknunk erőnk szerint, ezt a súlyos terhet kell vállalnunk mint civilizációs fattyaknak, akik annak köszönhetik születésüket, hogy a történelmüket megerőszakolta, felcsinálta egy másik, egy öldöklő történelem. Félek, hogy amit te kettős kötöttségnek nevezel, igazából a pusztító ész újabb csele. (427‒428.)

Azaz a „kettős kötöttség” éppoly hangzatos és hamis értelmezési keretnek és identitástámasztéknak bizonyul(hat), mint a gyarmatosítottra kényszerített kisebbségi szerepkör.

Az elbeszélő pontot tesz a történet végére, az utolsó mozaikdarab is helyére kerül. Megtudja a még élő rokonoktól, hogy Elimane élete utolsó évtizedeiben visszatér gyökereihez, szenegáli szülőfalujában él halászként és gyógyítóként. Halála előtt aggastyánként megjósolja rokonainak egy ifjú (Diégane) érkezését. Testamentumában a sokáig írt, de befejezetlen, töredékes kéziratának kiadására kéri Diéganet. Ezen a ponton az olvasó némileg meglepődhet, hiszen a falu bölcsének kikiáltott, spirituális, természetfeletti képességekkel rendelkező embertől szokatlan kérésnek mutatkozik mindez. Pusztán azért, mert élet és mű egysége ide vagy oda, a túliságot várnánk vagy tételeznék fel. Azt az állapotot, belátást, amely már túl van irodalmon, betűn, nyelven: kiadásgörcs, a nyomhagyás gúzsba kötő rémülete már nem érinti. Diégane valóban méltó módon válaszol erre a kihívásra. (Hogy Diégane a többiekkel ellentétben végül nem misztifikálja túl Elimane alakját, az abból is kitűnik, hogy a megtalált kézirat irodalmi értékét kétségbe meri vonni, amint egy elolvasott levél „üres kriptoszimbolizmusa” is felháborítja.)

A regényben konkrétan magáról Az embertelenség labirintusáról nem sokat tudunk meg. Kezdő mondatait ismerjük a királyról, aki hatalmát aggok vérével alapozta meg. Diégane Elimane művének allegorikus értelmezésére vállalkozik a rejtély megoldásakor. Az aggok talán nem mások, mint az afrikai múlt árnyai, a szülőföld kísértetei. Vagy mégsem.

Azok a részek kiválóan reflektáltak, amelyek az irodalmi intézményrendszert – kiadó, szerkesztő, akadémia összehangolt működését – vagy éppen a védelmező olvasatok tőről metszett ideologizmusát kritizálják. A posztkoloniális olvasat ugyanis – a marginalizálttal való rokonszenve ellenére – bizonyos értelemben éppúgy ideologikus olvasat. (Azok a kritikák, műbírálatok, amelyek az első afrikai, gender, leszbikus stb. szerzőt ünneplik – ugyanúgy irodalmon kívüli szempontokkal közelítenek, mondja Siga D.)

Végül Musimbwa mondja ki a döntő szót: Az embertelenség labirintusa ébresztette rá arra, hogy mi dolga van e világon. Míg Diégane saját bevallása szerint csak a szerelmet és az irodalmat keresi a labirintuson keresztül, addig Musiambwa pátoszmentes értelmezésében a Labirintus átpolitizálódik. A kulturálisan patyolatfehér néger (Elimane), a gyarmatosítás extra végterméke elrettentő példa a saját útjait kereső afrikai irodalom számára, mondja. Saját lét kell. Harmadik útként egy senkiföldjét jelöli ki Siga D.: „nem azt tekintem hazámnak, ahol megszülettem, hanem ahová a végzetem szólít; a belső tartományt […]; az álmok honát tekintem hazámnak, a lélek dombvidékét, amelynek lankáin félelmek és szégyenek nyája hullámzik, és olajszín éjszakákon lidércfalkák kószálnak; […] az én hazám az őrült nevetésrohamok és koponyahalmok és a prométheuszi tisztánlátás hona, minden lehetséges magányoké és észlelhető csöndeké; az egyetlen lakható haza […]. Ez a haza, te is tudod, a könyvek birodalma.” (324‒325.) A száműzők és a száműzöttek világától is különböző belső tartomány: a könyvvilág, vagy ahogyan a zárómondat fogalmazza: a szívbe fészkelt irodalom.

A regény olvasmányos, lendületes elbeszélésfolyama, helyenként kissé elcsépelt metaforikája, olykor viszont erősen lírai nyelvezete különleges világba kalauzolja az olvasót, amelynek legfőbb vonzereje nem egzotikuma és misztikája (eleve az egzotikus jelző kolonializáló értelmezésre vall!) vagy animizmus és urbanitás kontaminációja, hanem az irodalom mibenlétére kérdező őszinte nyughatatlanság. Világossá válik a szövegből, hogy az irodalomról való töprengés ebben az esetben nem lehet független a gyarmati lét által természetessé tett horizontoktól, ugyanakkor nem is lehet kizárólagos függvénye annak. Mindezzel együtt egyszerre megrázó, elgondolkodtató és felemelő, hogy a digitalizált lét médiumválasztékában, az alkalmazások és közösségi oldalak virtuális világában mégis a könyv lesz az, amely önkeresések és öneszmélések elindítója és az igazságkeresés forrása.