Át a szív városán

(Mohai V. Lajos: Bel canto. Prae Kiadó, Budapest, 2022)

Kortárs irodalmunk jelesei közül kevesen ragaszkodnak olyan rendületlen hűséggel a szülőföldhöz, ápolják kapcsolódó emlékeiket – elszármazottként, de elszakíthatatlanként – olyan gondos szeretettel, mint Mohai V. Lajos. Számára Nagykanizsa nemcsak a világra és világba bocsátó város, hanem örök otthon, csillag, amely körül bolygója kering, s amely fényt sugároz egész írásművészetére. A szépírói pálya első mérföldkövét jelentő Kilazult kő kötet megjelenése óta eltelt másfél évtizedben szinte minden hangsúlyosabb jelentkezését áthatják a dél-zalai gyermekkor boldog, ritkábban szomorú élményei, így a tavalyi, az Utószó a magyar költészethez szálait továbbszövő, hasonlóan hommage-jellegű Szótlan kórus korpuszát is, míg másokét jelentős részben vagy egészében meghatározzák. Utóbbiak közül kiemelkedik az irodalomtörténészként és prózaíróként is elismert költő új, Bel canto című verseskönyve, amely egyenesen az Álom a régi Kanizsáról alcímet kapta.

A Prae Kiadó gondozásában napvilágot látott, tetszetős kivitelű kiadvány különlegessége, hogy anyagába régi, az 1970-es évekből származó szövegeket is felvett a szerző (eredendő tehetségét mutatja, hogy ezek minőségileg semmivel sem maradnak el a maiaktól), a poétikus szépségű szerkesztői ajánlót pedig földije, Bánki Éva jegyzi. Találóan állapítja meg, hogy „Mohai Kanizsája mögött felsejlik a Kosztolányi-féle Szabadka (és persze a kosztolányis melancholia), és mindezek mellett – sokszor ritmikailag is – Weöres Sándor gyerekverseinek mesés Dunántúlja. De míg Weöres verseiben nem válik szét a felnőtt és a gyermeki tekintet, addig teljesen nyilvánvaló, hogy Mohai V. Lajosnál valamiképpen visszanézünk, a szív múltidejében, az emlékezet sötétkamrájában idézzük meg az érzések-érzékek hajdani teljességét.” A kötet hét markánsan egyedi ciklusa (a hetes szám numerikus szimbólumként az anyagi és égi világ együttesét, egyúttal az embert is jelképezi) – mint megannyi kar – összhangjából bomlik ki a szülőföld dicsérete, e nosztalgikus, olykor valóban kissé melankolikus hangzású „szép ének”.

A kanizsai kocsisok nyitóegység (hátterét a Tintaceruza a sörösládában könyv írásaiból jól ismerhetjük) a már mindörökre az egykori poros-köves utakat járó, múlhatatlan emlékű szállítóknak szentelt. Azoknak, akik szekeret húzó lovaik segítségével az élet vivőereivé tették ezeket az utakat: a mindig éhes pincetorkokat etető szeneseknek (A kanizsai kocsisok, A kanizsai szenesek), az emblematikussá vált sörösöknek (A kanizsai sörösök), az építések kőhordóinak (A két lovacskáról és a sütkérezni akaró kutyáról). Különösen előbbiek alakjainak mitikussá nagyításával állataik, a munkában társaik is fénybe kerülnek, közös kiváltságuk lesz a jöttüket jelző, mozgásukat, vonulásukat kísérő kutyaugatás (A kanizsai kutyaugatás, A két lovacskáról és a sütkérezni akaró kutyáról). S a négyes zaj – a kocsizörgés, az emberek kiáltásai, a lovak horkanásai-prüszkölése és a kutyák hangoskodása – sajátos zenévé válik a gyermeki fül számára, sorsszimfóniává áll össze, amelyet, a haladást is érzékeltetve, vissza-visszatérő szólamokból, szekvenciális ismétlésekkel épít fel a szerző, ilyen módon remekül játékba hívva a Bánki Éva által említett irodalmi hagyományt is.

Ám a múlt nemcsak e különös, utcazajból fogant művel üzen, feltámad a természet apró, ismétlődő csodáiban (Kikelet, Aranyeső neszez), álomi füstoszlopa mindenkori jelenvalóságát jelzi (A füstoszlop). Tápláló forrásáig, tiszta tükréig úgy botorkál vissza a jóra, igazságra szomjazó, ahogy annak idején – erejében bízva, kortyaival telve – útra indult tőle: fától fáig az élet erdejében (A legtisztább tükörben). De immár egy rossz(abb) világ kételyeivel súlyosult szívvel:

Elpártol-e tőlem valaha is?

Hogy éden volt-e, de vajon százszorszép-e?

Ezer alakjából egy megismétlődik-e?

Nézegetni, tűnődni rajta: illanásnyi élet;

hogy apró falatnyi, becsapós-e?

A szívemre rakott terhét elbírom-e?

A világ tőle való!

(Kérdések a gyermekkorról, 16.)

A feltoluló kérdésekre maga az út a válasz, amely elsőbben a legkedvesebbhez, a fészekig vezet. A Rózsa utcai versek pehelytollai melegét hozzák el újra, a költővé is érlelő fiókakorból. Amikor először érintette meg az isteni jelenvalóság (Hol minden reggel nap sütött, Bel canto), találkozott élettel és halállal (Rózsa utcai árnyékrajzok), tapasztalta meg az édesanya melankóliáját (Anyám a Rózsa utcában). Megtanult látni egy másik világot, amelyben az üveghal tengerré változtatja a szobát (Az üveghal varázsa a Rózsa utcában), évszakokon táncol át az utcai lámpa fénye (A cilinderes utcai lámpa), a hársak kontyát is aranyba vonva (A Rózsa utcai hársfák kontya), égi mértan szerint formált a villám (Villámlás) és Napot elrejtő meszesgödör az Ég (Meszesgödör). A kert pedig élőlény, amely lélegzik, mozog, érez és beszél annak, aki értőn figyeli, aki még a rajzlapra is őt álmodja (Gyerekrajz) – ekként változik-hullámzik az évkörben együtt a körülölelő várossal (Hónapok forgása), mutatja más-más arcát napsütésben, párában, alkonykor és éjszaka (Kerti történések), és ha sérelem éri: „Oly megbántott a kert. / Szeretni szinte semmiség.” (A megbántott kert, 35.)

A Körséta a városban egység útja kinyíló térbe, az egykorvolt Kanizsa jellegzetes helyeire visz tovább. A régi piacra, amely nemcsak teli éléskamrát, de mindig tarka látványosságot is kínált (A kotlós asszonyság), az Eötvös térre, ahol a vándorcirkusz oroszlánja bőgött (Az Eötvös tér oroszlánja), a Sétakert mesebeli sárkányaihoz (Decemberi este a Sétakertben). S a Kusza négysorosok, Kanizsa népdalokat idéző, kétütemű hatosai szívütésekként dobogják el a város iránti szeretetet, emelve a kedves települést kozmikussá, egyetemessé:

Kanizsa, Kanizsa

hullámzik völgyön át

hullámzik hegyen át

összeforr az éggel (47.)

Hasonlóan az utcáit és tereit a múltban és ma benépesítő polgárokhoz, a névtelen olajosokhoz, sörösökhöz, más üzemi munkásokhoz és katonákhoz, valamint az ügyesen egyénített nevesekhez, a szomszéd gyerekektől a városvezetőkig (A kanizsaiak életéből). Közéjük tartozik három olyan alak, akik, jóllehet közismert típusokat testesítenek meg, fizikai-szellemi sajátosságaik, tetteik miatt mégis érdemesültek rá, hogy megőrizze őket a lokális emlékezet: Nevető Laci, Fikusz Karcsi (Nevető Laci és Fikusz Karcsi) és Nenő (Nenő, a katonaréti bolond éneke). A különös kacagásáról elkeresztelt Nevető Lacit Kanizsa-vár (vissza) című regényében Nagy Gáspár is megörökítette, ám a híres pofonosztó Fikusz Karcsi és a bolond Nenő Mohai V. Lajosnak köszönhetően kerültek be a magyar irodalomba, ami e tekintetben is jól mutatja a kötet jelentőségét.

A Deák téri templom és környéke kitüntetett figyelmet, külön ciklust kapott. A fölsőtemplomnál darabjainak sorában a nyitó, Álom a ligetről – gyönyörű szobortorzóival – csak közvetve kötődik ide, ám az épület bejárata előtti világnyi, tornyokig-harangokig érő gesztenyefa és a rajta fészkelő, röptükből párosan megtérő madarak dicsérete (A fölsőtemplom galambjai) és még inkább az Öregek a fölsőtemplom előtt már teljes mértékben igazolják a szerzői-szerkesztői döntés jogosságát. Utóbbi Weöreshez mérhető szomorú szépséggel jeleníti meg e profán szentek magányát, elesettségét:

Ott állnak,

támaszkodva a fényre,

az öregség mankójára.

A meleg

testükből szivárog át,

s elszégyelli az ég magát –

Kopott feszület-bánat –

Nagymise után

Vasárnap. (64.)

A városból végül a határba és a környező falvakig jut az út. A Tág a határ verseiben újra előcsobog az áradó és apadó Potyli-patak (A Potyli parton), meglebben a bicikliző palini lányok szoknyája (Dal a palini lányokról), zsánereivel üzen a régi Pogányszentpéter – lárma hallik, új nap virrad az édesanya bölcsővidékén (Pogányszentpéteri képek). Amelyhez a záró Virágfűzér – egészen Alsópáhokig – társul állítja a többi, Kanizsát ölelő helységet, frappáns faludicsérőkből fonva a szülőváros lírai koszorúját. A cél elérése után pedig csupán az összegzés feladata marad:

(Mesemotívumra)

Hétmérföldes csizmám félig elszakadt,

bejártam a Földet az idő alatt.

Hasogatott vihar, csipdesett az ég,

békés Hold adta rám ezüst-köntösét.

Háltam a szabadban madárfiókkal,

hegyi vízeséssel, vánkos-bogyóval.

Elfáradt a lábam, csupa karcolás –

bármi lesz is eztán, nincs több vándorlás.

(Pogányszentpéteri képek, 70.)

A szerző eddigi munkái, példás lokálpatriotizmusa és részben már formát öltött tervei ismeretében biztosak lehetünk benne, hogy hamarosan megszegi ezt a játékos fogadalmat és újabb értékkel gyarapítja kanizsai kötődésű művei sorát, amelynek fontos és a város rangjához, irodalmi hagyományaihoz méltó darabja született meg a Bel cantoval. Büszke lehet az a település, amelynek jó hírét ilyen alkotók, ilyen alkotások viszik messze a világba.