Átsiklani valami fölött

(Jánoki-Kis Viktória: Átlépsz velem a víz fölött. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2021)

Vannak zenekarok, amiket inkább alkotó-, semmint előadóművészeti szempontból értékelünk, és vannak számok, amiket inkább a bennük rejlő potenciál miatt hallgatunk meg újra és újra, nem pedig a tökéletes megkomponáltságuk miatt. Egy első kötet akkor már éppen elég jó lehet, ha ezt az érzetet kelti az olvasóban, azaz ha tökéletlensége ellenére is úgy érezzük, van mire odafigyelni.

Jánoki-Kis Viktória novelláskötetére már csak az egyes írások témaválasztásaiból következően is oda kell figyelni, de hogy ez a kitüntetett figyelem előnyére válik-e a szövegeknek, azt nehéz megítélni. A szerzői bemutatkozás és a fülszöveg egyaránt magas elvárásokat épít fel: előbbiben nemcsak arról értesülünk, hogy a szerző több szépíró kurzuson is részt vett, hanem arról is, hogy Móricz Zsigmond alkotói ösztöndíjban részesült. Joggal számíthatunk tehát a fülszöveg ismeretében valamiféle „cselekvő szeretet felmutatására hivatott történetek”-re, melyeket az előzetesen körvonalazott kontextus mellett a témaválasztások is predesztinálnak a figyelemre.

Az írások közös vonása ugyanis az elbeszélői nézőpont váltakoztatásán keresztül, azaz a novellákon belül egyes szám első és egyes szám harmadik személyű narrációval is ábrázolt nyomorúság. Minden történetet olyan események – ha úgy tetszik, tragédiák – mozgatnak, amelyek következtében egy-egy élet megváltoztathatatlan irányt vesz. Egyes karakterek a szemünk láttára nyomorodnak meg (Kezeletlenül, Tartozás), néha viszont csak előzményként vannak jelen azok a sérülések, melyek között a társadalmi helyzet és a szerzett vagy örökölt betegség egyaránt előfordul, és amelyek hatása megkérdőjelezhetetlenül munkál az elbeszélések hátterében („testemre úgy feszül a sötétbarna bőr, mint egy pergamen, amelyre rá van írva a származásom.” [Te meg én, 89.]; „az előrehaladott FSHD-tól eltekintve tökéletesen egészséges vagyok.” [Piros csík, 117.]) A szövegek legtöbbjében tehát súlyos terheket viselő szereplők sodródnak hol épp csak a kilátástalanság felé (Piros fazék, Vodkaszóda), hol visszafordíthatatlanul a perifériára (Kristály, Cukros víz).

A Kezeletlenül Bogijának fel nem ismert, de gyermekét is érintő, örökletes mentális zavarát, az ebből eredeztethető mikrotragédiák egymásutánját megragadni legalább olyan nehéz feladat, mint a Cukros víz katartikus autóbalesetének következményeit érzékeltetni. A hazalátogató külföldi családtag és az otthon maradottak kölcsönös erőfeszítései a közös hang megtalálására (Piros fazék) legalább annyira megrendítőek, mint az izomsorvadással élő testvér tenni akarása sikeres nővére megmentéséért (Piros csík). A bizonyos tekintetben hasonló horderejű, mégis különböző eredőjű események nem versengő egymás mellé állítása nagyfokú érzékenységet követel. Ezt az érzékenységet mutatja meg önmagában is a kötet talán legjobban sikerült írása, az Álmacskacápa, melyben egy kisfiú inkább észlelő, semmint értelmező perspektívájából kísérjük figyelemmel az elrablására tett sikertelen kísérletet. Ha Jánoki-Kis Viktória elsőlemezes rockzenész lenne, ezek alapján biztosan kíváncsiak lennénk a következő albumára is.

Az érzékenység és a választott témák kiváltotta figyelem azonban nem csak előnyére válik a kötetnek. Többször felsejlik ugyanis a szövegalakítás mikéntjének és az elbeszélt események tragikusságának a divergenciája. A megjelenített karakterek nagy része tudatos, nem csupán észleli az őt körülvevő világot és önmagát, hanem értelmezi is azt. Ebbe a tudatosságba sokszor reflexiók és árnyalt, aprólékos belső és külső narrációk formájában olvasóként is bepillantást nyerünk („szeretnék legalább egy percre megszabadulni az érzéstől, hogy a saját, jól felépített életem rabja vagyok.” [Vodkaszóda, 18.]; „Akárhányszor eszébe jut, hogy az anyagiak miatt egyéves korukban közösségbe adta a gyerekeit, elönti a keserűség, hogy valamit végleg elmulasztott.” [Te meg én, 91.]). A tragédiák, váratlan fordulatok hatására nem a reflexivitás, csupán annak tárgya változik meg: aki korábban az öltözködésével és a sminkjével volt elfoglalva, annak ezután más kerül a középpontba, mondjuk az evés. Az ebben felsejlő mondanivaló ugyan többféleképp értelmezhető (a szöveg nem foglal állást a tekintetben, hogy empatizáljunk-e egy megjelenésére sokat adó karakterrel megnyomorodásában), a lehetséges olvasatok egyike sem késztet azonban az együttérzés vagy épp az elutasítás zsigeri reakcióinál árnyaltabb viszonyulásra. Mintha csak egy romantikus filmdrámát nézve a szánk elé kapnánk a kezünket, talán gyorsan egy könnycseppet is elhullatnánk, a következő pillanatban azonban már kénytelenek lennénk annak a terhével megküzdeni, hogy a másnapi állófogadásra lazacszínű vagy bézs kosztümöt vegyünk fel. Az elbeszélt események épp annyira lehetnek súlyosak, amennyire tét nélküliek is.

Az ilyen módon akarva vagy akaratlanul megképzett távolság talán a Kristály című novellában a legnagyobb. A cigány jövevényszavak lábjegyzetelése a megszólalás autenticitásának fokozásáért cserébe olyan alaphelyzetet rögzít, amelyben a cigány közösség és annak kultúrája az olvasó számára idegen: „pusztuljon a szeme elől, apagyilkos, gádzsószopó [nem roma férfit szolgáló], züllött rakli [lány]” (33., kiemelés az eredetiben, szögletes zárójelben a lábjegyzetek), noha az itt uralkodó szabályok ezt önmagukban is világosan jelzik („ha ez a Beleznay gyerek lecsapolja előlem a lóvét, kitépem a szívét” [39.]). Ugyancsak az idegenség érzését keltik a már-már túlírtnak ható, de legalábbis túlárnyalt leíró szövegrészek. „Piros szoknyájára fekete pöttyöket csapott az érkező busz. (Kristály, 37.); A teraszon rattanfotelok, kanapék és asztalok állnak a napernyők árnyékában. (Hetvenszer négy méter, 65.); A folyosón egymás testének feszülve dulakodtak a disznók, felborították a kovácsoltvas virágállványt, elsodorták a fal mellé állított kartondobozokat, szájukból cafatokban hullott a reklámújság.” (Tartozás, 131.)

Az írások stílusa a megformáltság egyes szöveghelyeket érintő apró nehézségei mellett is egységes, ettől a kötet egésze homogén benyomást kelt. Két novella azonban akarva-akaratlanul megbontja ezt az egyöntetűséget: mindkettő azzal, ahogyan egy-egy korábbi alkotást idéz. A Te meg én esetében kifejezetten kedvezőtlen, hogy az írás címe egybeesik a 2000-es évek elején az Inflagranti együttes feldolgozásában népszerű popslágerrel, melynek eredetije a Joy Valerie című száma. A novella központi figurája ugyanis egy, a leírás alapján minőségi pop-rockot játszó zenekar ismert tagja („Kipróbálunk pár új effektet, passzírozzuk a basszusszólamokat, arányokat ellenőrzünk, igyekszünk a dobloop torzításával sajátosabb karaktert adni a daloknak” [88.]). Az alkohol- és gyógyszerfüggő Máté karakterének felvázolása után azonban a kőkemény zúzás helyett szinte A szép és a szörnyeteg toposzát megidéző történet bontakozik ki, amely giccsbe hajló végkifejletével sokkal közelebb áll a címben is megidézett Inflagranti-féle hangulathoz, mint bármiféle rock and roll életérzéshez.

A Kilencvenkilenc százalék című írás pedig kísértetiesen hasonlít Petőcz Andrásnak egy öregember és egy festőnő románcát kibontó szövegéhez (A festő). Petőcz novellája alig háromoldalnyi terjedelmében, rövidre húzott párbeszédeivel is számtalan kérdést feszeget a női minőség kudarcától kezdve a művésznek az élethez, ott értsd: alkotáshoz fűződő viszonyáig. Miközben Jánoki-Kis novellája megidézi a Petőcz-szöveg karaktereit, az idős férfi pártfogót és a gyermeket váró fiatal művészt, a viszonyuknak legfőképp morális vetületét állítja középpontba, ettől pedig az írás kissé didaktikusnak hat. A Jánoki-Kis és a Petőcz-szöveg egymás mellé kerülése nem csak azért kevéssé szerencsés, mert szinte egy kreatívírás-kurzus munkadarabjának a látszatát kelti, hanem azért is, mert az Átlépsz velem a víz fölött más írásához viszonyítva kifejezetten fordulatos, lezárása váratlan, a novella műfaji elvárásai felől nézve tehát a kötet erős darabja lehetne. Idézett és idéző mű kevéssé kontrollált viszonya azonban a Kilencvenkilenc százalék és a Te meg én esetében is azt sugallja, hogy az intertextualitás, vagy bármiféle áthallások tudatos és értő használata (még) nem képezi az alkotói eszköztár részét, ennél fogva egyik szöveg kötetbe válogatása sem túl szerencsés döntés.

A kevéssé szerencsés választások közé sorolható a cím is. A Piros szalag című írás parafrazált mondata („Felvesz, átlép velem a víz fölött.” [113.]) olyan tehetetlenségre utal, amely tehetetlenségből, a mozgáskorlátozottság jelentette akadályok köréből ugyan kilépés történik, a novella maga mégsem mozdul el az efölötti megrendüléssel vegyes csodálat pozíciójából. Hasonlóan ehhez a mozzanathoz, az Átlépsz velem a víz fölött sok tekintetben izgalmas pályakezdés, de a felsejlő alkotói potenciállal együtt a felszínen lebeg mindaz, ami fölött csupán átsiklanak az írások. A kötet ugyan nagyobbrészt egyöntetű írások gyűjteménye, a kevésbé technikás szövegek azonban erősítik azt a benyomást, hogy az érzékeny társadalmi kérdéseket játékba hozó témaválasztások kiváltotta figyelem nem feltétlen válik az írói pályakezdés előnyére.