Az új világ felé

(Bánki Éva, Esőváros. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2022)

2004 egyik nagy irodalmi meglepetése Bánki Éva Esőváros című regénye volt. A középkori világirodalmat oktató, trubadúrkutató irodalomtörténész, az addig verseket publikáló író első prózai alkotásként egy 20. századon átívelő családregénnyel jelentkezett. Azóta a szerzőnek több, nagyrészt középkori témákat feldolgozó regénye született, 2022-ben azonban visszatét a gyökerekhez, és egy új, átdolgozott kiadásban jelentette meg első prózai művét.

Az új kiadás a regény előnyére vált. Megváltozott a borító, Altorjai Sándor Góliát a Városligetben című festménye helyett egy családi fotó került a könyv fedőlapjára. A 2004-es borítón a hosszú sorban kígyózó emberek árnyalakokként tűntek fel, mely a regény misztikus történetszálára irányította a figyelmet. Emellett a regényből kiragadott idézet és Szilasi László ajánlója is ezt a vonalat és az irodalmi előképeket, emelte ki: „Márquez, Darvasi és Závada ízei… felvidéki családregény az új évezred elejéről”. 

A 2022-es kiadás borítóján az árnyak helyett a valóság, egy népes család néz vissza ránk, Szilasi megállapítását pedig egy címet magyarázó idézet váltotta: „Az elhagyott várost mindig ugyanazok a nők siratják”. Jó döntés volt ez az új koncepció, 20 év és számos prózai alkotás után ugyanis nem kell elhelyezni a kánonban Bánki Évát. A borító mellett a regény szerkezetében, fejezetek elnevezésében is változások történtek, amelyek gördülékenyebbé, jobban olvashatóvá tették a szöveget. A párban álló számozott fejezetek önálló címet kaptak. Hiányzik viszont az új kiadásból a családfa, mely a megkönnyítette a tájékozódást az ismétlődő nevek, szövevényes viszonyok között.

Az Esőváros két csallóközi, dunaszerdahelyi család, a Tormák és a Bujdosók majdnem egy évszázados történetét, összekapcsolódását mutatja be. Az 1914-től rendszerváltásig tartó időszakban a Csallóközből származó családok életét két ellentétes erő hatja át: a maradás és a haladás. Míg a Tormák a technikai vívmányok, gépek, jövő megszállottjai, addig a Bujdosó ház szerelemmel és ősök szellemével van tele.

[É]n kétféle családban gondolkodom, kétféle időben. Az egyik családban mindig valami felrobban, az idő újra és újra erőszakosan megszakad, a másikban az öregek és a szellemek élnek a fiatalok helyett. És a két család szerelmes egymásba”. (116.)

Már az első néhány oldalon megjelenik a regény fókuszpontja: János vitéz, vagyis az írás, irodalom fontossága, gépek, a haladás megtestesítői, a földek, a vallásosság, a gyerekek taníttatása és Amerika. A Torma fiúk az Újvilágba készülnek, a szerencsések csak egy új világba, a szerencsétlenek, mint az idősebb Torma Béla, és Miklós fia a másvilágra jutnak. Az anyai tiltás ellenére Béla Bujdosó lányt, Ancit választ feleségül, és népes családot alapít. Folytatódik a tragédiák sorozata, ezt pedig csak úgy lehet túlélni, ha a realitás helyét a misztikum és a szellemek veszik át.

Egy parasztcsaládban, még ha a Társaskörbe járnak is, nem számított sokat a gyerekhalál. Sok gyerek született és egyetlenegy sem halt meg véglegesen, egy halott gyereket is életben tartott az emlékezet, a föld közelsége, a szellemezés, a jó angyalok, akik megengedik, hogy holtukban is a szüleik mellett éljenek.” (151.)

A papnak szánt Imre sem teljesíti be az anya álmát, „csinos és öntudatos nők” (85.) után kutatva hagyja ott a gimnáziumot, de ezt a nőt csak majdnem fél évszázad után találja meg. Imrének egy rövid házasság és mások élete, felesége, családja jut. 

Béla a Tormák keresztjét cipeli, rendre felcsillan számára a fényes jövő, meglátja a lehetőséget, ami pillanatok alatt szertefoszlik. Az általa épített cséplőgép öli meg az apát, ezért néhány évig le kell mondania az amerikai utazásról, majd felesége terhessége, 1956-ban pedig fia akadályozza meg, hogy a tengeren túlon valósítsa meg álmát, repülőgépgyára legyen. Imre a Bujdosók örököse, a gimnázium helyett a putriba jár egy tüdőbeteg, haldokló kislányhoz szerelemért, a háború után egy férjét hazaváró gyerekes asszonyt szeret, majd 1956 után más személyazonosságával, nevével él tovább. Újságíró, később könyvtáros lesz, megírja a Bujdosók történetét, de mindig úgy hivatkoznak rá, mint aki sosem dolgozott. Igazi léhűtő vagy meg nem értett értelmiségi? Leginkább tüzes szerető, aki járni már alig bír, de mindenhol észreveszi és szereti a nőt, legyen az felesége testvére vagy testvére felesége.

A két Torma elválaszthatatlan egymástól, valami csoda folytán mindig ott teremnek, ahol a másiknak szüksége van rá. Béla hazahozza az iskolát otthagyó kisöccsét és Prágába küldi, ezután Imre mindenhová követi testvérét. 

„Te más vagy, felelt, olyan voltál mindig mintha te lennél a lelkem kimondatlan része, ajándék és nyűg egyszerre.” (390.)

Mindeközben háborúk és új világok jönnek, mennek, Dunaszerdahelyből Dunajská Streda lesz, Torma Béláék pedig a határ másik oldalára kerülnek, kitelepítik őket, a parasztgazdából téeszelnök, nem pedig gyáros lesz. Az Esőváros ezzel nemcsak a sorscsapásokkal terhelt 20. század regénye, hanem az elmaradt polgárosodásé is. A regény elején idősebb Torma Bélának szegezik a kérdést a rokonok: 

„Mi lesz veled, ha taníttatod minden gyerekedet? Majd meglátjuk, hümmögött az apám.” (9.)

Nagy reményekkel indul a regény, de az új társadalmi réteg születése elmarad. Még a leginnovatívabb figura, az amerikás álmokat kergető Béla sem tud igazi polgárrá válni:

„Dolgozik, hökkent meg Béla, mert neki eszébe sem jutott volna egy regénnyel kapcsolatban a munkát emlegetni. Dolgozik, morfondírozott, hát látom, kislányom, te az egészet villanyírógéppel írtad, mert valami olyasmit keresett, amit hajlandó volt munka névvel illetni.” (368.)

A regény parasztábrázolása, akárcsak Imre regényében „távol áll a szikár és tudományos igényű parasztábrázolástól.” (123.) Öltöztetős Szűz Mária szobrok, halottidézés, időtlenség: egyik sem a móriczi hagyomány része. Sokkal inkább emlékezteti ez a hangulat az olvasót García Márquez világára és a Száz év magányra. A regény mágikus realista vonásaira, az idő ciklikusságára, az ismétlődő nevek jelenőségére, jóslatok, élők és holtak mesebeli együttélésére a mű első elemzői, Margócsy István és Kulcsár-Szabó Zoltán mutattak rá. Az első kiadás borítója ezt az örökséget, a kolumbiai író hatását emelte ki. Kétségkívül elvarázsolják az olvasót a Bujdosó ház rejtélyei, a regény mégis több ennél. Egy száz évet felölelő közép-európai történelmi tabló, életvidám, élénk fantáziájú, vérbő elbeszélővel, állandó derűvel és megmagyarázhatatlan hittel, bizakodással. Szerencsés döntés, hogy a 2022-es kiadású regény fedőlapja már erre irányítja a figyelmet. 

Az élénk fantáziát jól mutatja a János vitéz-parafrázis, a Petőfi Oroszországban és a második kiadásból kimaradt Petőfi Amerikában fejezet, melyek olyannyira szürreálisak, hogy menekülésre késztetik az olvasót.

A magyarok nem adják könnyen a szabadságot, rikoltott a mi költőnk, Sándor, pedig az új fiúk mások voltak, talán nem is a mi háborúnkból valók, talán nem is igazi honvédek, véres a ruhájuk, gránát roncsolta szét a fejüket, a lábukat, volt olyan, aki a fejét vagy a lábfejét a kezében hozta.” (58.)

A Petőfi Amerikában fejezet kihagyásával az új kiadás a valóságban, nem pedig egy ködös álomban, a Fehér Ház kertjébe lovagolva ér véget.

Az elbeszélő személyét tekintve látszólag egyszerű dolga van az olvasónak, az egyes szám első személyű narrátor Imre, aki gyerekkori fogalmazást, leveleket, Anci verseit, Béla Angolkönyvét összegyűjtve írja meg a család történetét. A regényben a szereplők mindig csak közvetetten, az elbeszélő tolmácsolásában, függő, vagy szabad függő beszédben kapnak szót.

„Szerdahely 1920-tól névtelen város lett, Dunajska Streda, igazi Esőváros, ahol Anci szerint nem változik semmi. Az elhagyott várost, mindig ugyanazok a nők siratják.” (139.)

Az elbeszélő személye a regény vége fel válhat kérdésessé. Felmerül, hogy vajon ki beszéli el Imre halálát? Ő maga? Esetleg az utolsó oldalakon családregényével feltűnő Éva? A kérdéssel az első megjelenés kapcsán sokat foglalkozott a kritika, de mi megelégszünk a narrátor magyarázatával:

„imádkozom […] minden Piroska gyerekeiért, azért is, akit szöveggondozómmá fog változtatni a sors.” (395.)

A regény egy imával ér véget, Imre imádkozik mindenkiért, Magyarországért, Csallóközért, azokért a magyarokért is, akik elfogadják a szlovákok kenyerét, majd a határon átlépve a „mocskos szlovák” rigmusokat harsogják, azokért a magyarokért is, akik elmentek, azokért, akik itt maradtak azokért, akik bíznak a változásban és azokért, akik tudják, nem változik semmi. Imre értünk imádkozik. 

„De ki lehet ez a »mi«, aki a 21. század küszöbén nevetségessé lehet tenni? Újra visszatértek a menyecskék, pörögve-forogva körbehordozták a kenyereket, az egész egy operettfináléra emlékeztetett, már csak a főispánok hiányoztak”. (382.) 

Most már azok sem.