Kereszthuzat; Megzsarolni a Darázskirályt; Megoldás

Kereszthuzat

Zubog bennem a tettvágy, nyákos zöldár

készülődik a téli hegyekben. Feszítenek

a lehetőségek, a kötelesség, hogy éljek

minden privilégiummal, hogy mit kezdhetek

szavaimmal, idegesen dobolok a lábammal,

besüt a nap, nagy verset fogok írni,

elöntöm a mit sem sejtő síkot,

igen, ez a küldetésem, hogy valamit hozzak

csillámló hegyeimről, vad dalt, szólnom kell,

cipelnem hóolvadások terhét.

Ezek a ti szavaitok; ti gyűjtöttétek, cipeltétek,

súlyuk a ti röptötöket nehezítette. És most

elveszem tőletek. Mert én vagyok a Darázskirály,

lárvaállapotom véget ért, félénk testem pompás

páncél fedi. Nem fecsérlek időt a hamis részvétre;

ide mindent! Hiába az óvakodás, méltóbb helyük lesz

az én számban, szebben hullanak ki az én számból,

mert az én kaptáram az Örök Vadászat Kastélya,

szétrobban a céltudatosságtól.

Mert félek az elesettekről beszélni,

égő tengerekről, olvadó jégről,

agyonvert feleségekről, megerőszakolt lányokról,

csonkolt rinocéroszdögökről,

tigrisbőrön sütkérező pillangókról.

Nem róluk beszélek, helyettük,

pedig egy kolonizáló mindig pontatlan tolmács,

de vannak szavaim, mások szájából, kőzetekből,

partszakaszokból kimosva, ki kellene mondani őket.

Aztán inkább ledőlök, kiverem, és megnyugszom.

Kereszthuzatot nyitok,

kiürülnek a szobák.

Megzsarolni a Darázskirályt

Nincs szerethető ezekben a délutánokban.

A bukszusok alatt sűrűsödő sötét, az ágak közti

verébzsizsegés semmit nem mozdít meg bennem.

Tereptárgyak nélküli kanyonná mosott a lassú kifáradás.

Szerveim nem mutatnak túl biológiai funkcióikon.

Nem álmodom. Dolgozószobám üres.

Szegycsontomba kapaszkodva lárva pulzál,

táplálkozik; mint a féreg, ami a halak nyelvét

kirágva nyelvvé válik, úgy ez is ártalmatlan.

Nélküle meg sem mozdulnék már, csak hagynám,

hogy megaszaljon a tűző idő, de így kijárok,

dolgozom, szórakozok, szexelek, olvasok, satöbbi.

Szelvényes, fehér kis irányítóközpont; éhes akaratát

szétküldi tagjaimba, és a legnagyobb természetességgel

hazudok embereknek, taposok el embereket,

mert van egy pont, amikor hevesen pulzál a halánték,

liheg a büszke vigyor, zúg a fej és zsonganak a színek és formák.

Mint egy versenyló, ami büszkén prüszköl a győzelmes

leszerszámozás után, erőm teljéből ereszkedem vissza lassan,

olyan vagyok, ekkor megmoccan, és bár eddig csak néha beszélt

belőlem, kimászik a győzedelmes Darázskirály, obszidiánfekete

potroha vaskosan lüktet, és utoljára a szemembe néz, rádöbbent,

semmi nem volt eddig az enyém.

Mindez megelőzhető. Egy délutánon, amikor

már sötétednek a bukszusok, és aludni készülnek a verebek,

ultimátumot kell adni a parazitának

a gazdatest elpusztításával.

Megoldás

Kétféle módja létezik annak, hogy meggyőzően

elhitessük magunkkal, van önrendelkezésünk.

Az egyik faház a hegyekben egy tengerszem

mellett, alapvető eszközkészlettel és kiskerttel,

amiben bazsalikom, menta, burgonya és paradicsom.

Esetleg egy kutya vagy két kis kecske.

A másik meggyőzőbb, már többször próbáltam

különböző módszerekkel, de mindig félbehagytam,

mint egy hívő, aki beszarik a bizonyosságtól.

A sikertelenség csak még jobban dühített.

Főleg, hogy mennyivel egyszerűbb lenne az előzőnél:

ott meg kell rendezni a halált, legalábbis mindenkivel

megszakítani a kapcsolatot, venni egy házat álnéven,

készpénzzel, elfelejteni mindenkit, komoly pszichés munka,

és persze útvonalat is kell tervezni a szökéshez.

A másodiknál – ha maradt igény a színpadiasságra –

pedig elég egy hamis engedély és egy lyuk,

amin át könnyedén kimenekülhetünk

hogy soha senki ne vonhasson kérdőre,

amin át beragyogja néma koponyánk a bizonyosság.