még mindig téged; lázban égve

még mindig téged

egymásba fonódik megüresedett

tekintetünk, megnöveli a súlyát

a tegnap elmaradt felszíni

arckutatás. karmolgatjuk csak

egymás organikus tartalmát.

vigasztal a hívogató kitelepülésük.

ekkor a madárraj elengedi

súlyom maradék feleslegét,

veled a legöregebb

metafora színezi tovább

az emlékezést, tartogatod

eredendő kórrajzaid magadban,

de vészjósló eredményeiből

mást temetsz. terveid kiterjesztve

hasalnak a bomlásnak induló

felületen, de mégis megtartják

utolsó kívánságodat is.

szeretnéd, azonban nem

köszönnek előre a végpontok.

magában él a diagnózisból

megélt fájdalom, félned

kellene, de az érzés mást

szül benned, mint hiányérzetet.

lázban égve

elcsent eredete vagy önmagadnak,

időzónák bújnak meg benned, ismeretlen

fényképek, egytizednyi gyógyszermennyiség.

lázas beteg voltál akkor, de lázadra változott

az időjárás is, a háttered nemzett világképe

volt a múltadnak. a szemed csíkokban

lélegzett, felülmúlta a képek befogadását.

egyenesben nem talált utat, de két lépésben

megvillant neked. elkövette azt a hibát,

hogy hitt az összetalálkozásban,

de nem talált benne vigaszt.

vertikálisan vezette a fényt, nehogy

elveszítse útját, nem figyelt a részletekre

közben. mozgását nem követte

együttérzés, de lázas igyekezete

vezette, hogy lássa elmúlását.

magadban vagy most az idő,

ami neked szöktette belátásodat.

vesztes vagy hiányodban,

örök kérdése önmagadnak