Klímaszorongás gyerekeknek

(Kolozsi László: Áram nélkül. Pagony Kiadó, Budapest, 2022)

Nem egyik napról a másikra változott meg a világ. (5.)

Régóta virágzó zsáner a disztópia. Írók és rendezők hadai pusztították el és pusztítják a mai napig a világot változatos módokon, kezdve az igencsak népszerű zombiapokalipszissal a különféle természeti katasztrófákon át egészen a mutálódott vírusokig. E színes paletta az utóbbi időkben főként young adult irodalomban tarolt, bevallom, magam is lelkes olvasója voltam-vagyok a témának. De miért szórakoztató számunkra a világ pusztulásáról szóló történeteket olvasni, nézni? Úgy tűnik, az ember különösképpen vonzódik a szorongást keltő eseményekhez, a tragédiákhoz, megmagyarázhatatlan örömmel tölti el a nem velem történt érzése, borzongatja a velem is megtörténhet gondolata.

A magam részéről engem főként az szokott érdekelni, mennyire kreatív vagy éppen reális a pusztulástörténet, és miben különbözik az utána felépített civilizáció az addig járt helytelen úttól. A mostoha körülmények közt kirajzolódó emberi sorsok, megküzdési stratégiák. Roppant összetett kérdés, hogy kiből mit hoz ki a fiktív katasztrófa, kiből lesz az elesettek felkarolója és kiből hullarabló. Ki marad meg embernek, ki áll az új rendszer mellé, ki lesz a lázadó, ki a gyilkos. De a legérdekesebb kérdés az: vajon belőlem mit hozna ki egy ilyen helyzet?

Sárga lett a köd.

Sárga a hegy.

Sárga a levegő.

Sárga a naplemente. (6.)

Kolozsi László gyermekdisztópiája nem az első a szerzői repertoárban, első regénye a zsánerben (A Hold emlékei) szintén a Pagony Kiadó Abszolút Könyvek sorozatában jelent meg, 2021-ben. Úgy tűnik, kedvére való a téma, hiszen ezt követően 2022-ben megjelent az Áram nélkül, melynek biblikus hangvételű prológusában igyekszik felvázolni a klímakatasztrófához vezető utat.

Az erdőirtások tizenkét évnyi aszályt hoznak magukkal, elsivatagosodást, sárga esőt. A homok tönkreteszi a műszereket, akadozik az áramellátás, majd egy hetven napig tartó, elsöprő erejű „sárga vihar” végleg megszabadítja az emberiséget az elektromosságtól. Amennyiben mindez nem lenne elég, a laboratóriumokban kitenyésztett a műanyagfaló rovarok is mutálódásnak indulnak, ráfanyalodnak a könyvzabálásra. A könyvek pusztulásához hozzájárul a tüzelőanyag hiánya is, így hamarosan elpusztul az évezredek során felhalmozott tudás nagy része.

A világégés után több mint háromszáz évvel egy fiktív faluban, Bakonybelzebúbban veszi kezdetét a történet, ahol látszólag idilli társadalom épült a leköszönt romjain. Lovaskocsikkal járnak, tehenet fejnek, a régi hűtőket, számítógépeket, tableteket szekrénynek, asztalnak, vágódeszkának használják, fekete-fehér ruhákba öltöznek, hogy a festékkel ne károsítsák a környezetet. Az ember igyekszik harmóniában élni a természettel, távol maradni az áramnak, technológiának még a gondolatától is, és meghúzni magát, nehogy újra rosszra forduljon a sora. Egyszóval béke van, meg viszonylag nagy unalom.

Az ilyen könyvek, amelyekben a gépekről esett szó – a számítógépekről vagy az áramról –, tiltva voltak. Ezek nagyon kevesek emlékezetében maradtak csak meg. És aki leírta, titkon tudta csak átadni másnak. Mert bármikor jöhetett a rendőrség, hogy elkobozza az ártalmasnak nyilvánított könyveket. (57.)

A felnőtt olvasó felteheti magának a kérdést: vajon utópiával, avagy antiutópiával van-e dolgunk? Hiszen bár idillinek tűnik az új világrend, az emberek nem temetkeznek a telefonjukba, nem ülnek naphosszat a számítógép előtt – ugyanakkor a gyerekek az iskolában ugyanolyan gonoszak, titkosrendőrség vadászik az elektromosságról szóló könyvekre és a (működő) elektromos berendezéseket birtoklókra, az emberiség tudásának nagy része pedig a feledés homályába veszett. A háborítatlan nyugalom csupán látszólagos, az emberiség bár kiegyensúlyozottabban él, ugyanakkor egyértelműen visszafelé fejlődött.

A regény hátterének kidolgozatlansága ráfogható a célközönség igényeire és ismereteire, ugyanakkor hiba lenne a logikai hiányosságokat a gyermekirodalom keretrendszerére hárítani. Ahogy a bevezetőben elhangzik: „amikor már nem lehetett mással fűteni, kivágták a megmaradt fákat.” (14.) – ehhez képest háromszáz évvel később ugyanolyan szépen zöldell a Bakony és a Cuha-völgy, akárcsak manapság. Hogy lehet, hogy nem következett be légköri katasztrófa a fák hiánya miatt? Hogy lehet, hogy három évszázad alatt nem változtak a településnevek (Zirc, Kapolcs, Várpalota stb.) és a taliándörögdi templomrom ugyanolyan állapotban van, mint manapság? Hiszen egy, a Kolozsi által lefestett világégés az épített környezetre ugyanolyan pusztító hatással lenne, mint a természetre. Mintha a világ felvázolásakor a szerző elfelejtette volna, hogy mekkora távolságra utazott az időben.

– Nagyon jó eszű gyerek – mondta Batida.

– Egy csavargó. Sok baj van vele.

– Ha ez így is van, akkor se előtte mondja! (51.)

Az Áram nélkül világában az iskola arra neveli a gyerekeket, hogy az áram a főellenség, az ember dolga pedig az, hogy bűntudatban éljen és vezekeljen sokszáz évvel korábban élt őseinek bűnei miatt. A regény főhőse, Beni, az autisztikus tüneteket produkáló kisfiú az iskolai társadalom perifériájára szorulva éli mindennapjait. Nem szereti, ha hozzáérnek, stresszhelyzetben nevetséges hangokat ad, állandóan sapkát hord, és félelmetesen jó a memóriája. A szerző behozza az iskolai zaklatás problémáját, taglalja a neurodiverz gyermek mindennapi küzdelmeit, mégsem sikerül az olvasónak közel kerülnie a főszereplőhöz. Beni végig kívül marad mindenen, a saját kis buborékában, ahová alig jut be valami, és ahonnan csupán elvétve jöhet ki bármi.

Beni különleges. Fotografikus memóriája és titkolt-tiltott érdeklődése a technológia iránt érdekessé és értékessé teszi két, teljesen eltérő szándékú csoport köreiben. A pozitív pólust képviseli a mogorva, magának való szomszéd, Batida, aki Beni szemében megtestesíti a rendszer elleni lázadást színes ruháival és a pincéjébe zárt titkaival. Batida célja az áram pozitív aspektusait kihasználni és megmutatni a világnak. Ebben segíti egy titkos társaság, a könyvek őrzői, akiknek célja összegyűjteni az információt mindazoktól, akik birtokában vannak bármilyen hasznos tudásnak.

A negatív pólus nagy csinnadrattával érkezik Bakonybelzebúbra – Hajcsár papa, a pénzhajhász vidámpark igazgató képében, akinek szemet szúr Beni kiváló megfigyelőképessége. Hajcsár papa nem sajnálja az időt a nyomozásra, a gyerek után kajtatva rájön, hogy megtalálta, amit mindig is keresett. Az igazgató ugyanis mind több és több pénzre pályázik, és úgy véli, a bevételeket akkor tudná csak igazán növelni, ha az ember hajtotta vidámparkot árammal modernizálhatná. Hajcsár papa, a regény antagonistája sablonos indítékkal mutatkozik be, és ezt csak kissé árnyalja a később előkerülő szentimentális elképzelése a saját házáról és kertjéről, amelyre a pénzt költené.

A cselekmény fordulatokban és akcióban gazdag, Beni fogságba esik, megszökik, visszakerül a ketrecbe… és mindeközben visszahozza az áramot az emberiség számára. Teszi mindezt tizenegypár évesen, csupán egy képre hagyatkozva, amit egyszer látott és memóriájának köszönhetően megjegyzett.

Beni azoknak a hőse, akik mások, mint a többiek. A számkivetetteké, akiknek megmutatja, hogy a furcsa is lehet érték. Ám mindez valamiképpen érintetlen marad, elveszik a túlságosan feszes, rövid, néhol önismétlő mondatok sűrűjében. A monoton elbeszélői hang kizárja a túlzott érzelemnyilvánítást, amelyre Beni nyilvánvalóan nem képes, ugyanakkor emiatt nehezül a bevonódás, a katarzis elmarad.

Az Áram nélkül kétségkívül remek beszélgetésindító lehet egy osztályközösségben, amennyiben helyén kezelik. Laikusként is érzem, látom, hogy a könyvben lefestett világégés nem feltétlenül reális, ezért inkább a regény azon aspektusát vizsgálnám, jobb lenne-e a világ, ha eltűnne belőle az áram és az a rengeteg képernyő, amit naphosszat bámulunk. Feltehetnénk a kérdést ebben a fiktív osztályteremben: vajon tényleg a technológia a hibás? Vagy érdemesebb-e úgy gondolkodni, mint Batida, és az előnyöket látni és használni, nem pedig rögvest boszorkányüldözést rendezni? Kétségtelenül fontos témák ezek, amelyről lehet és kell is beszélni.

Talán a hangvétel miatt, talán a célközönség fiatal kora miatt, az Áram nélkül nem tudott beférkőzni a szívembe és meggyőzni arról, hogy jó ötlet 9−12 éves gyerekek számára disztópiát írni. Olvastam volna többet Beniről, erről az új, áram nélküli világról, szerettem volna még bonyodalmakat és nehézségeket – jobban kibontott cselekményt. Ezt nyilván az életkori besorolás nem teszi lehetővé, ugyanakkor emiatt kissé megúszósnak érződik a kötet.

Olvasás közben azt képzeltem – ahogy gyakran teszem ezt, ha gyerekkönyv kerül a kezembe –, hogy egy tízéves gyerek vagyok, aki előtt ott áll a bizonytalan jövő, akire mindez a nyomás nehezedik: neked kell majd helyrehozni azt, amit az elődeid elkövettek a bolygó ellen, neked kell majd végignézni a pusztulást, globális felmelegedést, kihaló állatfajokat, olvadó jégtáblákat. És éreztem a klímaszorongást ennek a tízéves gyereknek a bőrében, azt a klímaszorongást, amit véleményem szerint így is mindenhonnan öntenek rá a médián keresztül. És arra gondoltam, élvezném-e ezt a szorongást, ha én lennék a tízéves olvasó, vagy inkább megrettentene a felelősség kibírhatatlan súlya.

Virágzik a disztópia, nyilvánvalóan nem véletlenül, mert mind szorongunk, világvégét látunk minden különös természeti jelenségben, zombiapokalipszist minden járványban. A felelősség a miénk, hagyjuk a gyerekeket még egy kicsit megmaradni gyereknek!